Nyaralásból hazatérni egyszerre megnyugtató és szorongató.  Mikor a több hetes külföldi ide-oda rohangálásból és forró napokból újra a saját, hűvös szobámban alhatok, mindig megnyugvással tölt el – egy bizonyos óráig. Ugyanis miután kialudtam magam és kipakoltam, a megnyugvásból hirtelen csend lesz, és ez nem a szótlan fajta, ez a csend beszédes. Ilyenkor leülök és nézem az üresen tátongó táskámat, amiből hiányoznak a naptejek, törölközők, és egy másvilág különböző kellékei. Nyaraláskor mindig egy másik világba csöppenünk, és ez a másvilág megengedi nekünk, hogy a problémákat, a múltbeli és jövőbeli aggodalmainkat otthon hagyjuk. Csak arra van szükségünk, amit a bőröndbe pakoltunk, és oda a szorongás legkisebb mértéke sem fér el. Ilyenkor megengedjük a lelkünknek, hogy kicsit más legyen, kicsit újra felelőtlen és kicsit újra gyerek. Hazatéréskor viszont a gyerekből újra felnőtt, a másból újra a régi lesz, és a bőrönd, amely eddig szórakozással volt megtöltve hirtelen üres lesz. Régen sosem éreztem ezt - de ma már igen - azt gondolom nincs szomorúbb látvány, mint az üres bőrönd a szobában, amely rádöbbent minket arra, hogy az életet csak egy kis időre hagyhatjuk hátra. Most újra itt van, az élet, a hétköznapok, melyek üres bőröndökből, és abból a szívfacsaró érzésből állnak, hogy valaminek mindig vége van. Most is ez az érzés ragadott el, hangokra volt szükségem, zenére, filmre, emberi beszédre, bármire, ami kizökkent ebből a fullasztó, nyaralás utáni állapotból. Valamire, ami újra megengedi, hogy a valóságomból kilépjek, és bezárjam az ajtót.