Az üvegen át látom a világot, azt amelyben te benne élsz. Én vagyok bent, és te kint, vagy éppen én vagyok kint, és te bent, sosem tudom. Falak választanak el minket, egy óriási ablak, mely az utcára néz, és én előtte ülök. Mindennap figyelem az utca emberét, mikor villan fel a hajnali lámpafény, és mikor alszik el a városi zaj. Érdekelnek az arcok, és néha olyan közel hajolnék hozzájuk, hogy olyankor az ujjammal csíkot húzok el a párás ablakon, mintha csak hozzájuk érnék.  Most reggel van odaát, nálam az idő más, itt végtelen és szinte alig halad. Kint erősen fúj a szél, és csepereg az eső, melyet különösen kedvelek.

Az utca túloldaláról érkezik, ahogy mindig, egy kedves távoli ismerős ’a reggel 7-es lány’, én csak így nevezem. Sapkáját erősen húzza a homlokába, de így is látom, hogy ma nincs jól. Mindig szépen öltözik, fekete cipője kopog előre a kövön, de mintha lépései kényszerből fakadnának. Lépni kell, mindig előre, csak előre, ma is, meg holnap is - ilyen lépések ezek. Egyik kezében könyv a másikat örökké behúzza. Folyton van valami megigazitani valója, a sál, a szoknya, a haja, a világ körülötte, minden kusza, és ő mindent igazgat. Helyre akarja hozni, azt, ami elromlott, ami nincs a helyén. Rokonszenvet érzek iránta, van, hogy felnéz az égre, ilyet már senki sem tesz. Ő felnéz és sóhajt egy aprót, melyet csak én veszek észre, ilyenkor tudom, hogy ő is más, kicsit, olyan, mint én. Biztos folyton gondolkodik, aki hajnalban az égre néz fel, az gondolkodik, annak van valamije, ami senki másnak nincs. Gyors léptekkel suhan el az üvegem előtt, és hipp-hopp már el is veszik a tömegben. Rá gondolok, a sapkájára, a könyvére, amit olvashat, a világra, amelyben élhet. Nehéz neki - azt gondolom. 

Felgyúlnak a lámpafények, szépen sorban kapcsolódnak fel, este lett odaát, nahát milyen gyorsan. Ma sem ettem, és írni sem írtam egy árva szót sem. Írhatnék talán a reggeli lányról, egy történetet, amelyben megismerkedünk. Közös történetünk talán így kezdődne: "Csilingelve nyílt ki reggel 7kor a kávéházi ajtó. Az író, aki mindig az utcával szembenéző ablak előtt kuporog, szokásos kávéját szürcsölve figyelte, hogyan jönnek és mennek az emberek odaát. Most az ajtó nyílására felkapta a fejét és lomhán oldalra pillantott, mikor is egy ismeretlen, és mégis ismerős kéz érintette meg a vállát. Az ismeretlen ismerős letette esőtől áztatott regényét, melynek szerzője az az író volt, aki éppen a lányt figyelte. Egymást olvasták, az író mindennap figyelte a lányt, és a lány mindennap olvasta az írót. Láthatatlanul is összekapcsolódtak, egyik élet a másikéval. Izgatottság futott végig az írón, végre megismerkedhet, azzal, akit eddig csak szavak nélkül ugyan, de nagyon jól ismert. Ekkor a lány előrehajolt, és udvariasan az időről érdeklődött. - Az idő? - kérdezte az író. Hát, ez egy igen bonyolult kérdés, attól függ, hogy hol? Itt bent végtelen, de magánál odakint... A lány összehúzta a szemöldökét, és kérdőn nézett az íróra. - Szóval fogalma sincs róla, hogy mennyi az idő? - Nem, őszintén szólva fogalmam sincs. Ekkor a lány mérgesen felkapta a könyvét, és kiviharzott a kávézóból, a kinti világba, abba a világba, amelyhez az írónak nem volt köze, ő a sajátját teremtette meg, melybe más nem tudott belépni. Másnap reggel újra a távolból figyelte kedves ismerősét, és neki ez éppen elég is volt, mert már tudta a szavak, a szavak mindent elrontanak.