Augusztus elsején olyan erővel csapott le a nyár, hogy a fullasztó hőség mindenkit arcba vágott. Főként azt, aki valami szebb és jobb reményében ébredt fel aznap, mert a nyár kegyetlen ujjai közt morzsolta szét minden vágyát. Már nem voltam benne biztos, hogy a végtelen szomorúságom, vagy a hőség fojtogatja a testem, de úgy éreztem lázban égek.  A levegő szinte homályosnak tetszett, ahogy az utcai por és kosz terjengett benne szerteszét. A ragacsos aszfalton rohadtak a lehullott gyümölcsök édes-gennyes maradékai, melyekre boldogan szálltak rá a nyár dögevői. Hirtelen eltűnt az augusztus minden szépsége, a színek és illatok már nem bódítottak, csupán a légy zümmögését lehetett hallani. A lelassult végtagjaim nem engedték, hogy részt vegyek a világ működésében, így emlékezéssel ütöttem el az időt. Azokra az évekre gondoltam, amikor a nyári esték végtelennek tűntek. Az óra szinte megállt abban a mérhetetlen boldogságban, amit a barátokkal eltöltött idő adott estétől hajnalig. Apró szentjánosbogarakként világítottunk a városban, nem számított idő és tér, mi ledobtuk a felnőttlét minden gondját és magunkra húztuk a város bolondulását. Táncosok voltunk, az élet táncosai, akik két lábbal a föld felett lebegtek. Így szívtuk magunkba a lét minden vadságát és szépségét, egészen addig a pillanatig, amíg utol nem ért minket az idő. S most...most nem maradt más, mint az emlékezés: rohanni vissza, felszállni a tegnapi vonatra és megérkezni oda, ahol minden kezdődött.