Néha napokon az üresség költözik belém. S ilyenkor azon gondolkozom vajon az élet hová menekült belőlem? Az a sok érzés, gondolat, tettvágy vagy éppen mélységes gyűlölet hogyan képes egyik napról a másikra eltűnni? És, mi az, ami átveszi a helyét? Mi az, az élettelen lyuk, amely tátong bennem olyankor? Minél jobban szeretném megérteni, annál jobban kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy úgysem tehetek ellene semmit, és el kell fogadjam, hogy vannak az úgynevezett: lélektelen napok. Ezeken a napokon a reggeli kávé íztelen, a víz langyos, az óra kattogása hangosabb, és a város fekete fehérre van mázolva. Minden nyers, és én félig megrágva köpöm ki magamból a szavakat, ma azok sem számítanak. Aki azt gondolná ó, ezek csak a híresen szerencsétlen, kétballábas hétfők, azokat ki kell ábrándítsak, nem ezek rosszabbak. Mert még kedden, sőt szerdán is tartanak, és nem, nincs bennük semmi szerencsétlen. Akár még szerencsések is lehetnének, csak azt se venném észre. Ezeket a napokat átbotorkálom, esek-kelek érzések után kapkodva, míg egy szédületes pofon ki nem józanít belőle. És ez a pofon nem mindig fáj, van hogy egészen kellemes, egy erős impulzus, akár egy váratlan kézfogás vagy egy új találkozás. És hopp, így szakad el végre a monoton napok egybefüggő láncolata, és veszi át az űr helyét egy ismerős idegen: a változás.