Egyik kezedből a másikba tetted a cigarettát, és felfelé néztél, valahova el a távolba, ki tudja merre és hova vágytál. Én is veled néztem a felettünk elterülő kékséget, mint egy nagy ékszerdobozt, amelyből kiborultak a ragyogó kincsek, de engem nem érdekelt egyik sem. Bár téged úgy tűnt lekötöttek, mégis azt gondoltam inkább a semmibe meredsz. Mindig távolságtartó voltál a világgal, és csak azt vetted el, ami neked jó, amit muszáj, minden máson elegánsan átléptél. Engem is mindig kerültél, hiába voltam ott, álltam előtted, láttam, hogy te és a cigarettád valami mást keres. Ma végleg feladtam, hogy megtaláljalak, hosszú időbe telik, míg lemondunk valamiről, ami a világunkat alkotja.

Kora nyári éjszaka volt, és a meleg alig csillapodott, végighúztam nedves tenyeremet a szoknyám szélein, miközben lábszáramon gyöngyözött a juniúsi hőség minden szépsége. Miután végleg beállt a csönd, megfordultál és rám néztél, finoman fordítottad felém az arcod, amelybe belezuhantak az enyhén nedves hajfürtök. Most, most kell, hogy elengedjelek, tudtam, hogy szólnom kell, már annyiszor betanultam a szöveget, a monológot, hogy te is megértsd. Itt van előttem a sok papírlap, az áthúzott, aláfirkált összemosott iromány, és én csak arra tudtam gondolni, hogy… olyan szép is lehetne. Lehetnénk mi a mások, akikre összesúgnak-borulnak az emberek az utcán, akiknek mindig sima az ingük, és sosem kusza a hajuk. És mi mégis magunk lettünk, akik itt ülnek a Duna-parton, együtt, mégis egyedül a világ érzékenységébe sodorva. Néztem hogyan úsznak el a nagy hajók a Dunán, míg nem apró, kicsi pontokká válnak a látóhatáron. Az utasokon járt az eszem, az egyik pillanatban még közelről integetnek, majd az a sok ember mind a semmibe vész. Nem tudom mikor ér véget valami, és mikor jön el a mi időnk, de félek, nagyon félek, hogy ez volt a legtöbb, ami adatott.

Rajtam kívül nem volt senkid, mert mindenkit ledobtál magadról, az emberi érzések közönyösen peregtek le a bőrödről, és nekem sem volt senkim, mert sose tudtam, hogy kell. Hogy kell emberekkel körbe venni magam, hogy kell őket úgy szeretni, ahogy akarják, és hogy kell engem szeretni. Csak mi voltunk egymásnak, és ez akár szerelem is lehetett volna, az az önző, buta, mindent felsértő szerelem, amely a vénákig hatol, a csontig leér és még tovább. De ez más volt, ennek nem volt hangja, tüskéje, ez másképpen szúrt. Ekkor a meztelen vállamra tetted a kezed, úgy, mint, aki tudja és elfogadja, hogy ennél szebb már sosem lehet. Nem tudtam mit mondani, és úgy látszik te sem, valahogy két korty között elfogyott a szó. Elszívtad az utolsó száladat is, de nem végig, a hamutartó szélére helyezted a csonkot, és hagytad, hogy az magától elégjen, most már csak vártunk.