Július 21.-e volt, és kinyílt az ég ablaka. Ránk zúdította édes, meleg könnyeit, mely alatt minden elolvadt. Az eső végigfolyt a fák ágain, a terasz betonkövén, a bőröm peremén, végig a vállaimon, le egészen a lábujjakig. Mindennek lágy, finom illata volt, mintha a nyári égbolt porcukrot szitálna ránk. Csendben hallgattam hogyan mozog a világ, miközben azokra gondoltam, akik most kézen fogva szaladnak az utcán, kétségbeesetten, mégis nevetve futnak előre oda, ahol összebújhatnak. Szinte láttam, ahogy búcsút vesznek, ahogy egy elfelejtett párkány alatt összeérnek, ahogy a vizes hajfürtök eltévednek. A nyári esték végtelen boldogságot hoznak, szabadságot, és néha, igen, néha a nyers valóságot. A kitöltetlen űrök, amelyeket eddig belengett valamiféle szentimentális remény, hogy betapasztódnak, hirtelen magukra maradnak. A hiány most igaz valójában hiány, és semmi más. Nem rezeg benne a hit, nincs a pohár alján tétova, félszeg szerelem, nincs az elfordított arcban kegyelem. A világ lenyugszik, és ebben a békében tisztán rajzolódnak ki a betöltetlen lyukak, hogy hol van és, hol nincs rés a szívben. De az ember elfogadja, hogy néha űrök vannak, olyasfélék, amelyeket nem lehet betakarni, sem eloltani. Mert ezek felfénylenek, világítanak, mint a cigarettaszálak. Messziről megmutatják sebeink helyét, melyektől mi már nem szégyenkezünk. Nem látunk a világba se többet se kevesebbet, mint ami, nem várunk tapaszokat, ölelő kezeket, csak hagyjuk a hiányt egy kicsit létezni.