Ma hátul mentem be. A kiskapun, sokkal biztonságosabb, senki sem látja amikor besurranok, mintha egy közönséges tolvaj lennék, egy pitiáner bűnöző. Utálom ezt a szót, hogy pitiáner, de ma ezt használom, ez a nap is olyan pitiáner, undoritó és gusztustalan. Milyen nagy szavak ezek egy ilyen kis naphoz, de mégis...Tehát besurrantam, betolakodónak érzem magam itt, mégis boldogsággal tölt el a tudat, hogy most senki nem lát, persze talán akkor se vennének észre ha meztelenül egy száll pongyolában libbennék át a tágas főbejárati ajtón. Mintha az amerikai pszichóban lennék, Patrick Batemannal kézenfogva beflangálunk és egy szép vörös csíkot húzunk magunk után, amely felveszi a cipőnk lenyomatát minden egyes lépésünkkel. De maradjunk a valóságnál, a majdnem vörös lábnyomos valóságnál, amely most gusztustalan. Pont annyira dühítő, mint amikor a frissen felhúzott harisnyádon már a villamosmegállóban felfut egy szem.

Az ötös gombot nyomom a liften, és mikor összezár az ajtó belenézek a tükörbe és a felfutó szem helyett, a patyolatfehér ingen ráncokat látok, behálozzák az egész felsőtestem, itt-ott pedig helytelenül rámtapad, izzadt. Arra gondolok, inkàbb vàlasztanám most azt a nyamvadt harisnyàt. Ahogy felérek az emeletre körbepillantok és csupa hanyagul lesütött szemet látok, ők nem érdeklődnek a nyúzott ingért, de még a véres-mázos foltokért se. Szeretném megrázni őket, hahó emberek itt most éppen egy gyilkossàg elkendő(zése)zetlensége folyik! Kimegyek a konyhába felteszem a teavizet, hallom amint a túlsó oldalon beszélgetnek: Ti tudjátok, hogy már itt van az új lány? Aha én már láttam! Ne mond és milyen? Hát olyan érdekes, nem foglalkozik senkivel, szerintem észre se veszi, hogy mások is vannak körülötte.

Kicsit fanyarul elmosolyodom. Kimegyek és gondosan a közelükbe ülők. Az egyik oda is fordul hozzám, és megkérdezi: Te mit gondolsz az új lányról? Hogy én? -Fürkészem a tekintetèt, keresem a huncut poénra utaló jeleket, de sehol egy megbújó mosoly, cinkos szembogár csak az èhes, nyers kívancsísàg vonul végig az arcán. Arra kívancsi hogy mit gondolok arról, aki a kiskapun érkezik, aki képzeletbeli barátságot köt egy hírhedt pszichopatával , és reggelente közösen cuppognak végig a folyosókon vértől izzó cipőtalpjaikkal. Hàt szerintem kedves làny... Aha hát biztos, majd ha leszáll a magas lóról megtanulja, hogy ő is csak egy közülünk.
Egy közülünk.. visszhangzik bennem a válasz, pattog ide oda a koponyámban, feldolgozásra várva. Hát ilyen egynek lenni közületek? majd a kérdést kijelentèsre formàzom, hát ilyen egynek lenni közületek. Ó milyen gusztustalan, milyen pitiáner! Inkàbb választom a ráncokba szedett inget és a vilàg összes felfutó szemü harisnyájàt.

Hazafelé menet megcsap az első tél illatú este, a karácsonyi fények már büszkén égnek a fák ágain - szorosabbra húzom a kabátövet, már nem zavar a ránc, a folt, a kedves hanyagság, de az emberi szavak súlya kimoshatatlanul ebbe az ingbe száradtak. Meggyűlöltem, mint a pitiánert, a fehér ing és ez a szó eggyé váltak, és én már egyiket sem akarom használni. Azt hiszem így lesz egyre kevesebb ez a világ.