Emlékszel arra amikor te és én MI voltunk?

Vannak olyan barátságok az életben, amelyekre elmúlásuk után is kellemes szívdobogással emlékezünk. Kicsit talán meg is facsarja szívizmainkat a veszteség és a messziség gondolata, de leginkább az, hogy milyen intenzíven tudtunk szeretni.

Ezek a barátságok nem finomkodnak, első látásra lobbannak be az életünkbe, bőrünk minden pórusába. Te és én, vagyis a két lélek szövete olyan szépen simultak egymásba, mint egy tökéletesen beültetett szív az új testbe. Nincs pislákolás , óvatos lépkedés ide-oda, fèlszeg kézfogás. Összetalálkozunk és olyan erővel szorítjuk meg a másik kezét, mintha csak önmagunkba kapaszkodnánk, és akkor cinkosul összemosolygunk - Hát itt vagyok barátom, megjöttem életedbe, hogy te és én mi lehessünk.


Az ilyen és ehhez hasonló kapcsolatok hevessége sokáig nem làtszik enyhülni, sőt a barátság lassan, vastag, mély gyökeret ereszt, amely fókuszpontként szolgál, egy öröknek hitt origonak. Van egy közös pontunk, meg még vagy ezer aztán egyszercsak arra ébredünk, hogy a pontjaink a világból eltűntek. Újra erőlködünk, nézünk előre hátra és nem találjuk.
Hová lettünk? Hova lettem én, és hovà lettél te? Hovà lett a donor és hová lett a szív? - Kérdezem magamtól, és közben érzem, hogy facsar, a bal oldali bordák alatt, mintha..., mintha mèg lenne ott valami belőled.