Valakit találni kellett, aki olyan pontos érzékenységgel nyúl a dolgok iránt, ahogy azt csak néhány ember teheti ezen a földön. Érzéke van a mondatok mögé látni, mintha láthatatlanul belesne egy bútor fiókjába, hogy mi az, amit rejteget. Valakit találni kellett, aki ugyanúgy nem tartozik ide, mint én, és mégis létezése megengedi, hogy kicsit idevalósinak érezzem magamat. Te hiába néztél rám azokkal a megható barna szemeiddel, tudtam, hogy képtelen leszel betölteni az űröket. Túl szép és túl hideg, igen tekinteted szépségében rejlett valami mélyen közönséges. Megtaláltad a helyed, kényelmet leltél a tömegben, és mindent betartassz, de csak pont annyira, hogy ne nézzelek csalónak. Én a világért sem akarnám megzavarni ezt a tökéletességbe illő gusztustalan rendet, Az én világom a rendetlenség, amelybe valamilyen módon mégis hibátlan tisztaságot teremtek, és ha ezt nem érted, akkor hiába pislogsz rám az őzike szemeiddel.
Valakit találni kellett, aki pont akkor nyúl oda, amikor megrezdül a kéz, aki pont akkor ér oda, amikor összeránt a szív. A valaki hiányában addig űritettem a borospoharat, amíg nem találtam valami közelséget benned és abban, akit találnom kellett. Az ember végül így-vagy úgy, de megalkotja az idegenben a barátot, másságod így valahogy szórakoztatóvá vált, jellemtelen kezed pedig gyors ígéretkeltővé. Mondanám. hogy elvesznék azokban az erős karokban, de ki akarna elveszni valamiben, ami csak addig tartja meg, amíg neki nem fáj, aztán, ahogy szeretni kéne fellángol az elme: nem szabad. Ennyit adni már túl sok lenne, ezt már nem bírná el a barna szem, és, ahogy ezt észreveszem hirtelen megfakul benne az, ami eddig olyan élénken izzott, így nem marad más csak egy olcsó szempár, amely már az illúzióját sem adja egy bolond szerelemnek.
