Valahányszor azt mondom 'ennél rosszabb már nem lehet', az élet valamiért ezt kihívásnak tekinti, és olyan szédületes pofonnal küld a padlóra, hogy már megszólalni sem tudok. Az emberekből szintén hasonló reakciót vált ki 'az ennél rosszabbak mar nem lehetnek' kifejezés, és buzgón próbálják bebizonyítani, hogy még az eddiginél is tudnak mélyebbre szúrni. Aztán csodálkoznak, hogy nem kapok levegőt, és egy legyintéssel elintézik: gyenge ember. Olyan könnyedén aggatják a gyenge jelzőket a homlokunkra, hogy lassan már mi is elhisszük magunkról. Azzal kell szembesülnöm nap, mint nap, hogy hirtelen mindenki gyenge lett, aki valamilyen úton - módon kilóg az ő kis normál életükből. Társadalmunkban csak az tud érvényesülni, aki az arcára varratja, hogy milyen erős jellem, az elvárásoknak hibátlanul megfelel, kívül-belül is a tökéletes emberpéldány. Még egy érzelmi válság után is képes még erősebbre gyúrnia magát, hogy emelt fővel sétáljon végig az utcán. Ez mind szép és jó, de a hús-vér ember nem így működik, aki érez és gondolkodik, akinek szárnyai olykor eltörnek, az nem akar semminek látszódni, csak pont olyannak amilyen. Karikás szemekkel, kialvatlanul menekülni ölelésekbe, instant barátságokba, önsajnálatba, és néha még lejjebbre, oda ahová a józanság már nem éri utol. Ebben a felszínes, emberi káoszban sajnos néha elveszítjük önmagunkat, és, mint a leszidott kisgyermek kuporodunk a sarokba, mert törékenyek vagyunk. Érzékenyek a világ rezdüléseire, melyet titkolni kell egy szélesre húzott mosollyal, miközben körülöttünk mindenki próbálja leküzdeni azon ösztönét, melyek a könnyek után kiáltanak. S bár tele vagyunk kétségekkel és kudarcokkal, mégis ezzel együtt vagyunk tökéletesen tökéletlenek, akár láthatóan akár láthatatlanul.