November 6.-a egy átlagos nap a naptári bejegyzésben, és egy újabb magányos hétvége Jim életében. A nap nagy részét azzal töltötte, hogy összetakarította az elszáradt faleveleket a kert végében, melyek beterítették testükkel az elhalt földet. Ahogy zörögtek a falevelek a gereblye vasfogai között saját életére gondolt. Mindig is utálta ezt a hangot, szomorúnak látta a leveleket, és létezésüket értelmetlennek vélte. Órák telhettek el, amíg kint dolgozott, mert kabátja alatt egyre jobban fázott már. A hideg ölelésében az elmúlt nyárra gondolt, a hinta nyikorgására, a cseresznye ízére, a meleg minden illatára és hangjára. Ekkor képzeletében újra éledt a kert, és a kis virágok az ágyasban nőni kezdtek, a madarak fészket raktak és a hinta ismét ringatózott. Ebben a pillanatban a felesége hangját hallotta a konyhából, és ahogy a ház felé közeledett megcsapta az orrát az otthon illata, elégedetten vette tudomásul: a kedvencét főzték. Miután megebédeltek, a desszertet a teraszon fogyasztották el, ahogy mindig, amikor jó idő volt. Felesége kis tányérokba merte a tejszínhabot a süteményhez, melyet finom kezeivel gyúrt kora reggel. Jim a puha tésztában megérezte a kerti fák terméseit, a fekete cseresznye roppanását, amit úgy szeretett. Hangtalanul ettek, csak a villa csörrenését lehetett hallani, ahogy a tányérhoz ér. Jim sok időt töltött távol az otthonától, és olyankor igyekezett magában felidézni az otthon minden zaját. A mindennapi élet hangjait, melyek a honvágy szorításában felcsendülnek az ember fülében. Szerette a feleségét, ha tehette csak némán figyelte, ahogy apró kezeivel alkot a konyhában. Az, az asszony területe volt, oda nem léphetett be akárki, és Jim ezt mindig be is tartotta. Szentségtörésnek érezte volna átlépni a konyha küszöbét, mintha a mennyország kapuján lépne át bűnös szándékkal. Önmagát amúgy sem gondolta különösképpen jó embernek, inkább olyannak, aki megteszi, amit lehet. Egyszerű volt, de egyszerűségében rejlett valami titok. Az életet nem tekintette másnak, mint egy helynek, ahol lennie kell és ebben a puszta hitben építette fel életét. Leginkább a kertjének élt, úgy vélte, ha ott rendet teremt a világban is nyugalom lesz. Figyelte az évszakok váltakozását, a gyümölcsök színének játékát, és a természet körforgását, ahogy minden újra és újra megtörténik. Mintha egy óriás hatalmas kezeivel pörgetné a világot, benne a kerti fákkal és minden emberi vággyal. Hiába tudta, hogy újra nő a gyümölcs, mikor az utolsó szem lepottyant a fáról mindig megsiratta. Itt ő volt az alkotó, és szomorúan nézte, ha teremtményei elhullottak.

 Jimet ekkor az őszi szél rázta fel gondolataiból és a táj ismét elárvult. A virágok szirmai elbomlottak és testük száradásnak indult. A köd beszökött a bokrok ágai közé, és a hideg megdermesztette a tájat. Lassan dobta le nyári ruháját a kert, és csönd borult a világra. Jim letette a gereblyét és a földre hajolt. Mikor kezeivel végig simította a kőoszlopot, a kert körforgása megállt egy percre. Behunyta szemeit és elidőzött a pillanatban. A puha kezekre gondolt, a cseresznyére és a roppanásra. Várta, hogy szóljon, hogy felcsendüljön az a lágy szólam, mely az életet jelentette. De az otthon hangjai, melyek mindig oly biztosan ültek füleiben most egyre távolodtak, és többé nem hallotta szólni a hangot, amely az ebédhez hívta. Ekkor jött rá, hogy az élet menete olykor megtörhet, és a szív apró testének egy darabja örökre elveszik.