Nagyon várlak már, tudod?

Várom, hogy megérkezz életembe, úgy képzelem olyan lesz, akárcsak az első tavaszi napsütés: amikor még nem számítasz rá, már szinte komfortos a korai sötét, és hogy a hideg örökösen ott csücsül az arccsontodon, megszoktad, már nem tudod elképzelni, hogy másként is lehetne, és akkor egyszer csak megérzed. Háttal állsz, még nem látod, de ő finom kúszik fel a kabátodon, megcirógatva a nyakszirtedet, hogy aztán elidőzzön egy kicsit. Időzz örökre, most már igazán velem maradhatsz. Én már nem bírok másokkal lenni, emberekkel, akikkel csak azért vagyok, hogy addig is, míg megérkezel legyen valami, történjen valami, mint egy kis inkubátor, amelybe beleteszem magam, hogy addig is lélegezzek, amíg te eljössz. 

És ha eljössz, lassan felolvad majd arccsontom a szürkés fagy, és újra visszanyeri emberi-hús színét, a vérpumpálta inkubátor nélküli élet színét. Úgy képzelem, hogy lassan felenged majd a félelem is, hajnalban már nem koccan össze a fogam, nem nyomódnak egymásnak örlőfogaim, nem kell verejtéket mosnom a ruhából és nem kell a villát rezegve a tányér szélén hagynom. Csak hátravetem magam, mint a kisgyermek a trambulinon és már nyitva se kell hagynom a szemem, mert alig várom, hogy egyenesen beléd zuhanjak. Pattanok össze-vissza, bomlik a hajam ide-oda, mellkasomban minden ugrásra egyre erősebb a hangzavar, míg nem egyszercsak felszakad a legmélyebb résekből könnyek között, zihálva egy hang: Nevetek. Mama én újra nevetek.