Reggel rád gondoltam, miközben a fogkefét a helyére tettem. Érdekes időpontokban és helyeken jutsz eszembe, és ilyenkor azon jár az eszem, vajon te is gondolsz rám reggel 7 kor a fürdőszobában?

Az emberek hiányát legtöbbször a kitöltetlen órákban, metrón zötyögve, munka után lefekvéskor, vagy az unalmasabb hétvégéken érezzük meg. Az én hiányom-hiányaim a meglepő pillanatokban erősödik fel, olyan ez, mint valami furcsa képesség, amelynek nem akarok a birtokában lenni. Tudod hányszor jutottál eszembe, mikor záróra előtt 10 perccel rohantam végig a boltban és koncentrálási fázisom csúcsán voltam éppen, de mégis 2 polc között bevillantál az elmémbe? Elárulom túl sokszor, ahhoz, hogy ezt egészségesnek nevezzem. De érdekes módon ez segített át rajtad, mert ilyenkor kénytelen voltam megrázni magam, és az életben maradni - szó szerint, annyira amennyire csak lehetett. Ez pedig lassan olyan megszokássá vált, amelynek hatására a csendesebb szombat estéken is könnyedén elhesegettelek, és hesegetlek ma is, mint egy kóbor szellemet.

És akkor itt van a fogkefés reggel 7 óra – maradjunk a jelenben. Az iszonyú táskáimat egyik kezemmel egy papírzsebkendőbe csavart jégkockával próbálom hűteni, miközben a másikkal kávét csinálok, és hogy ilyenkor hol vagy te? hogy férsz még el ebben is? Elférsz, ne aggódj, de csak egyetlen percre. Soha nem többre, és ez mindenben így van. Én tudok a legmélyebbre zuhanni ( ez is egy képesség lenne?) de mindig csak annyit próbálok lent időzni, amennyi szükséges, néha sikerül néha nem, de többségében ordítva kimászok. Van, hogy komfortos a fájdalom, mert akkor nincs mitől félni, itt van, és én azt kezdek vele, amit akarok, ha nincs itt, akkor várom, és a várakozás nem pozitív értelmében. Szóval 7 óra, már 7:30, kisatíroztam a karikákat, beleráztam magam a szűk nadrágba és a reggeli rutinba, indulhatunk. Mindig azt mondjuk ’indulhatunk’, akkor is, ha magunk vagyunk, de kinek szól a többes szám? Vagy csak én használom így? Bezárom az ajtót, és snitt – a munkahelyen vagyok, rezeg a telefon, késtem, nem késtem, nekem jött, megfogta a vállam, eltolta a papírt, egymásra néztünk, káromkodott, szélesre húzta a mosolyt, elköszönt. Lekapcsolom, elzárom, még azt gyorsan kiszedem – eszembe jutsz- 60 másodperc- és vége. 2 sorba szedve is le tudom írni a munkanapomat, és nem azért mert nincs benne semmi felelősségteljes, hanem mert a lényeges ebben is benne van, mert én csak arra emlékszem, amiben volt valami emberi, egy érintés, egy sóhaj a mondat végén, egy elharapott vessző, egy, a másik emberben elkapott 60 másodperc, amikor látom, hogy ő is valakire gondol. Vajon azok az emberek, akik pont ugyanakkor gondolnak egymásra létrehoznak valami változást a világban? Néha elképzelem, hogy láthatatlan, pókhálószerű szálak kötik össze őket a levegőben, melyek ott vannak kifeszítve a házak között, csak mi nem látjuk azokat. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ez az egymásba fonódó, kapcsolódó energia csak úgy eltűnjön mindenféle nyom nélkül az univerzumban. De nem minden ember hagy nyomot bennünk, vannak az általam csak úgy nevezett üres lelkek, akik akár fel is dönthetnének, akkor sem éreznék semmit belőlük, és van, akinek egyetlen ujjlenyomata olyan erős, akár egy viaszba égetett pecsét, egy minta, amely örökre belémszárad.

Mostanában nem tudom hol kezdődik és ér véget a magány, és mi az ami azon túl van, mert van egy pontja, amely félelmetes akár a halál és megnyugtató, mint az elmúlás, és arra a pontra még nincs enciklopédikus szó, de tudom, hogy túl van, azon, amit magánynak hívunk. Egy picit olyan ez, mint az emberi kapcsolataink, alig van pár elnevezés, címke, amit egymásra aggatunk, barátság, szerelem, szex, ismerkedés és szakítás, de mi van a többivel, amelyek ott lebegnek láthatatlanul körülöttünk? Mi van azokkal a szálakkal, amelyek közted és köztem húzódnak, mi van az egy perces hiányokkal, amelyek összeadódva kitesznek egy egész életet, és mi van velem, aki ha most tükörbe néz, azt mondja: már azt se tudom ki vagy.