Sosem szerettem az első őszi vasárnapokat. Idő kell, míg lelkemet a hideghez, csípős reggelekhez és a szemerkélő esőhöz szoktatom. Még nem vagyok ott ahol lennem kéne, és ilyenkor még jobban távolodom, félek, talán sosem érek oda. Az esték, amelyek hintaágyként ringattak júliusban, most komorrá változtak, mintha a földön minden egyszerre szomorkodna. Eltűnt a fekete tintafoltos égbolt, melybe megannyi apró ékkövet szórtak szét, és az ég olyanná vált akár egy hanyagul festett, sötét képvászon, csak úgy van, hogy legyen. Egy kicsit a világ is csak úgy van, nem tudja mi dolga, lebeg élet és halál között, és imbolyog benne minden kósza lélek. Így ülök én is a hideg falak, és hideg nappalok ölelésében, és egyre jobban fázom. Kihűlt bennem és körülöttem minden, de mégis annyi kérdéssel állok a világ elé.  Kutatok valami után, de talán a kérdéseim rosszak, hol vagy most nyári hintaágy? Elvesznék benned, és hagynék elveszni mindent, a sok kérdést, és a még több hiányt. Mondanék most valami bátorítót a hozzám hasonlóknak, de néha nálam is elfogynak a szavak. Talán, ha együtt lebegnénk a nyári égbolt alatt, megmutatnám, milyen, mikor karjaiba ölel a föld és az ég, milyen mikor nem kellenek szavak, mikor nincsen hiány.