Több száz ember halad el mellettünk nap, mint nap, és mi mégis egyre magányosabbak vagyunk. Emberekkel vesszük körbe magunkat, virtuálisan és a valóságban, társaságokból társaságokba menekülünk, családokból családokba, ideiglenes ideig-óráig tartó otthonokba és karokba, mégis egyre erősebben lüktet bennünk a magány. Másokba kapaszkodunk, mert magunkba nem tudunk, szaladunk ki önmagunkból, de végül mindig visszatalálunk. Fejest ugrunk a másikba, kezet akarunk a kezünkön, arcot az arcunkon, ruhát a ruhánkon, tépünk és karmolunk előre, mert figyelmet akarunk, valamit, ami nem lehet a miénk: szívet a szívünkön.

Egy életen át kergetjük a boldogságot, és egy ponton túl végül mind megveszünk. Az őrületig sodródunk, oda ahol már nincs ember és állat, csak ösztönök és vadak, végtelen éjjelek és üres nappalok.