A kanapén ültünk, én törökülésben, majd magamhoz húztam a lábaim és ráhajtottam a fejem. Ahogy érzékelted a mozgást magad mellett, ösztönösen rám néztél és megsimítottad a fejem. Ez a gesztus kedves is lehetett volna, csak, hogy nem volt benne semmi. Tetteidnek nem volt mögöttes tartalma, a kézfogásban nem volt ígéret, vagy szótlan tépelődő gondolat. Nem volt benned ideges vágy, az a fajta, amely egyetlen dologra szerződött, hogy megismerje a másikat. Üres voltál, és boldog, és én hagytam, hogy ezekkel a boldog, üres kezekkel támogass. Kérdőn néztél rám, mintha megéreznél tudásomból valamit, de én csak a vállamat rándítottam – nincsen semmi gond.  Az ember mindig törekszik a látszatra, óvja magában még a legfeszültebb órákban is a tartást, hogy nincsen semmi baj, hogy ez neki is jó. Jó a vértelen, a jelentéktelen és mégis forrón izzó kéz, amely őszinteségében csontig hatoló.  Hiszen sosem ígért mást, mint ami, és én gyűlöltem őt, amiért mégis képes a semmivel megérinteni.