Tizenhét évesek voltunk, és annyira éltünk, amennyire csak ember teheti ezen a világon. Egyszerre sírtunk és nevettünk, szerettünk és gyűlöltünk, mindezt tettük úgy, mintha az egész univerzum ellenünk dolgozna, de mi pont ebből táplálkoztunk. Szaladtunk előre bolondériával az ereinkben, amely minden pénteken felpezsdült. Égtünk a fiatalságunkban, olyanok voltunk, akár egy gyertyaláng, amely soha nem éghet le. Aztán eltelt tíz év, és a viasz egyszer csak elfogyott. Kialudt a láng, amely úgy éltetett minket, és a bőrünkön átütő halvány erek vörösből kékesfeketére váltottak, kihűltünk az évek alatt.

Emlékszem mennyire gyűlöltem az iskolakezdést, és a vele járó toporzékolást, újra látni azt a sok ismerős ismeretlent egy hosszú nyári szünet után, teljes testemmel és hisztériával tiltakoztam ellene. Aztán beleszoktam, újra és újra, és végül minden napot feléltünk. Kegyetlenek voltunk, mert nem érdekelt minket a jövő, és gyorsan felejtettük a múltat. Mire felnőttünk beletanultunk az életbe, a szabályok betartásába, csak egy dolgot hagytunk hátra: önmagunkat. Elvesztettük a valóságot, és vele az érzést, hogy milyen a jelenben élni. Milyen hajnalban elaludni, mezítláb táncolni, a háztetőn feküdni és könnyezve nevetni. Hiába tanultunk meg kicsiként felállni, ha nem emlékszünk, milyen visszaesni,  újra négykézláb mászni, keresztül-kasul kúszni, egyenesen a jelenbe zuhanni.