A magányos csónakos története igazán meseszerű, mi több, lehet, hogy csak az én képzeletem szüleménye. Ennek ellenére izgatja fantáziám minden szegletét létezésének rejtélye. Reggelente szoktam látni őt, ahogy nehéz lapátjával megtöri a víz tükörsima felszínét. A fák levelein még piheg a hajnali pára, a nap gyengéden nyújtja felénk langyos kezeit, rálehel az ébredezők hideg szívére. A csónakos a házunk előtt halad el, így megfigyelhetem arca minden feszületét. Újra és újra nézni akarom, de talán csak a kezeit szeretném látni, igen azokat az érdes kezeket igazán közelről. Vajon Isten milyen mélyen vájta bele tenyerébe az átfutó vonalakat, mit hagytak hátra az elmúló évek? A szem a lélek tükre szokták mondani, de én azt gondolom a kéz ennél többet mond el. Olyan, akár egy poros könyv, ha jól szemügyre veszed, meglátod az apró jelzéseket, a megtört lapokat és a szamárfüleket. Olvasni szeretnék azokból a vonalakból, látni akarom a régi sebek vágatait, levenni a ruhákat egy eltitkolt élet testéről. Talán gyászba burkolózott a magányos csónakos, elvesztett valamit vagy keres valamit. Figyelem az arcát, és látom szemének fekete bogarát messziről csillogni, csak a meg nem értettek tekintete ilyen elhagyatott. A fájdalom is csillog, akár a boldogság, ragyog kifelé elpusztítva mindent maga körül. Ezek a szemek már nem félnek, megpihentek egy szomorú élet oltárán. Misztikus alaknak is gondolhatnám, de van benne valami mélyen emberi, amely úgy vélem halhatatlanná teszi. A nyughatatlan napokon élesebben látom, van, hogy szinte előttem halad, és tudom, hogy megért engem. Lesnem kell őt, mint egy kóborló, ki gyilkosát lesi, de ő a cinkosom, mert tudja, hogy figyelem, hagyja, hogy napról napra olvassak belőle, mintha egy virágról tépkedném le lassan a szirmokat.

Így múltak el az évek, és a csónakos velem együtt öregedett, láttam arcán hogyan törtek utat az első ráncok, a nehéz napok, miként görbítették hátát. Csak szemének csillogása nem fakult, a szomorúság töretlenül működött benne, szerettem volna vállára tenni a kezemet. Mikor már nagyon öreg voltam elhatároztam, hogy megszólítom. A következő nap korán felkeltem és vártam rá, szívem izgatottan kopogott kifelé a testemből, a fejem búbjáig éreztem a lüktetését. Halkan szóltam felé, szinte némán, csak a kezemet emeltem az égbe. Ő ugyanígy tett, és megláthattam barna tenyerének finom metszéseit, ebben a pillanatban téptem le a virág utolsó szirmait. S, ahogy a földre hulltak egy élet darabkái, a csónakos egyre távolabb evezett, míg egy aprócska pontként eltűnt a horizonton. A virág csupaszon állott, a szél magával sodorta az elhalt szirmokat, és nem maradt más, mint a halál meztelen valójában, a végtelen űr, mi belém költözött. Megpihent végre a magányos csónakos, és magával vitt mindent, mi értelmet adott a világnak.