Álmomban láttam egy hosszú, szinte végtelenbe vesző hidat, melynek a legvégén, apró hullámok fodrai körvonalazódtak ki. Ahogy álltam ott és figyeltem, a kíváncsiság körbefont karjával és tudtam, megfojt, ha nem megyek végig a hídon. "Biztos valami csodálatos paradicsomba, türkizkék tengerpartra, egy titkos, még ismeretlen vidékre vezet" – gondoltam én. Elindultam az úton. Kezdetben nagyon élveztem, aztán, mikor már órák óta sétáltam elkezdett viszketni a lábam. De a lelkesedésem még mindig nem fogyott, makacsul látni akartam a híd végét, hallani akartam a tenger morajlását. Sétálás közben az unalom furcsa játékot kezdett űzni velem, emlékek, vágyak és képzelt életek kusza hálójába vesztem. A cipőt, mely a lábamat már igencsak nyomta, eldobtam. Ahogy a meztelen talpamat a fapadlóhoz érintettem, melegség fogott el, mintha szőnyegen sétálnék, vagy egy finom pázsiton. Mikor hátranéztem már nem láttam a híd elejét, elnyelte a távolság. Ekkor elsétált mellettem egy Úr, akivel beszélgetésbe elegyedtem. Ő úgy mosolygott rám, mintha ismerne, mintha tudna valami titkot belőlem, rólam, melyet még én sem tudok. Mosolyában volt valami kedves cinkosság, mely kíváncsivá tett. Tudni akartam a titkomat, melyet őrzött rólam. Mellettünk virágok nőttek ki a korlátból, színes madarak repültek el a fejünk felett, olyanok melyeket még sosem láttam. A férfi felajánlotta, hogy végig kísér utamon, és megfogta a kezemet. Ujjainak érintése olyan lágy volt, olyan megnyugtató, mint amikor az ember először érinti a forró homokot. Apró cseppekben meleg eső hullott ránk, mely épphogy csak eláztatta hajunkat, és mi nevettünk, teli szájjal nevettünk az esőben. Ebben a pillanatban valamit éreztem a mellkasomon, olyan könnyű volt, émelyítő és magával ragadó. Táncra perdültünk és csak pörögtünk és pörögtünk az esőben, ekkor láttam meg milyen gyönyörű kék szemei vannak. A tengert láttam bennük, a hullámokat, az apró hajókat. Úgy éreztem zuhanunk, és én nem akartam felkelni ebből a ringó szédületből. Mi történik velünk? –kérdeztem a férfitól. Ő megállt és azt mondta: - Bolondok vagyunk, hát nem tudtad? Mikor ezeket a szavakat kimondta elsötétült az égbolt, és a madarak elrepültek a messzeségbe. Észre sem vettem, és a híd végéhez érkeztünk. Tengert láttam, de nem kéket, fekete volt és mindent magába nyelt, ami hozzáért. A parton érdes sziklák düledeztek, mintha a fájdalom örök, büszke képviselői lennének. Látványuktól sírva fakadtam, a férfira néztem. Ő mögém állt, és két kezét finoman a szemeimre tette.  – Képzeld el azt, amiért jöttél, képzeld el a tengered, a sárga homokot, a növényeket és állatokat. Képzeld el a boldogságod és engedd szabadon. Teremts ott, ahol hontalan vagy, alkoss ott, ahol nem találod magad. S, mikor levette szemeimről a kezét, egy másik világ tárult elém. Csodásabb volt, mint bármi, amit valaha láttam. S ott azon a fekete tengerparton a sziklák között, két ember egymás kezét fogva táncolt a homokban, arcukon pedig visszatükröződött egy másik világ képmása. Őrültek voltak, az élet őrültjei, kik ott találtak boldogságot, ahol más csak szomorú sziklákat. Mikor felébredtem az arcomat tapogattam, de már nem éreztem rajta a férfi érintését. Ujjainak nyoma eltűnt a bőrömről, s nem maradt más csak a szememre száradt könnycsepp, mely emlékeztetett egy másik világra. Honvágyat éreztem, egy hely iránt, ahol sosem jártam és szerelmet egy férfi iránt, akit sosem érintettem. A rideg valóság úgy zuhant rám, mint a híd végében a fekete tenger látványa. Ekkor eszembe jutottak a férfi szavai, és egy ismerős kéz lágyan simította vállamat, s én hagytam, hogy magához öleljen a képzelet. Már nem riasztott a nagyvilág, hagytam, hogy két kezével ringasson a szerelmes őrület.