Óriási pelyhekben hullott a hó, nem az ónos fajta, nem is az apró szemű, sem az arcbakapós - szempillára ragadós, hanem a pontos precizitással elkészített ragyogó hópelyhek. Olyan, ami évente egyszer ha esik, és ez pont most esett, pont rám, pont ott a hídon. Persze az egész várost pillanatok alatt betakarta, olyan gyorsan szitálta ránk az égi kéz ezt a porcukor felhőt, amilyen gyorsan csak tudta. Először villamosra akartam szállni, mert az ember január közepén nem sétálgat feleslegesen az utcákon, a bőre ég a hidegtől, és egyetlen ujjpercét sem szeretné a szabadban hagyni, folyton húzkodja befelé a kabátujjba sietősen. Így a hidegtől unott emberhez méltóan szépen vártam a megállóban.

Alig pár perce váltunk el, igen tőled, és még olyan erősen élt bennem a beszélgetés, hogy láthatatlanul is folytattam tovább, mert hát ugye azt is elfelejtettem említeni, azt a másikat meg jaj, minek mondtam, és akkor az egész... volt ennek értelme egyáltalán? Na, igen ilyenkor jövök rá, hogy mi a gond velem, amit sosem tudok elmagyarázni, hát hogy túlgondolom a jelentéktelent is. Mert hát én hány embernek a hülyeségét hallgattam végig gyönyörködve, csak azért mert az illető, olyan szépen beszélt a bolondságairól, hogy öröm volt hallgatni? Elárulom, soknak - ez meg valószínűleg a másik gond velem. Önmarcangolásom közepére be is ért a villamos, és mikor kinyílt az ajtó megláttam azt a sok embert feltódulni a szerelvényre, akik megálltak egymás mellett, mint az összenyomott halrudak, és ekkor úgy éreztem, hogy ők, meg én, és a százezernyi gondolatom már nem fognak elférni egy helyen, sétálok - bassza meg akkor sétálok.

Hát ekkor kezdett el esni a hó, szépen káromkodásaim közepette megérkezett, mint egy égi áldás, giccsesen és romantikusan. De szép volt, nagyon szép, megálltam és felnéztem a folyó két oldalán elterülő városra, és egyszerre fogott el a nyugalom, és valamiféle furcsa magány, az a fajta, ami nem hosszasan telepszik az emberre, hanem csak kicsit megpiszkálja, kicsit megrántja belül a dolgokat, aztán továbbáll, szép lassan tovasiklik, mint amikor kifújom a levegőt futás után. Hiányzol, ilyenkor érzem, hogy baromi hiányzol és az a legnevetségesebb az egészben, hogy nem tudom, hogy kicsoda. Talán az, aki szeretettel hallgatja végig kesze-kusza gondolataimat, majd miután befejezem mosolyra húzódik a szája, amit alig tud visszatartani, és úgy néz rám, mint aki az egészből semmit sem értett, mégis imádta - talán, talán ez. De azt hiszem így vagyok most az élettel én is, úgy nem értek sokat belőle, néha leülök hülyeségeket magyarázni idegeneknek, néha meg mikor végigpillantok az esti, hófehér városon megszorongat valami, aztán káromkodom egyet-kettőt és megyek tovább - ujjaimat a kabátomból kilógatva, hagyva, hogy a januári fagy megcsípje kézfejemen a puha bőrt, mert... mert most ez van.