Leesett december első hava, és maga alá temette az év minden fájdalmát. Ott lapultak a hideg, vastag hóréteg alatt azok a döntések, amelyekre nem akartunk emlékezni, azok a sebek, amelyeket nem tudtunk elfelejteni. De most a tél kisegített minket, és magába zárta a régi, mégis élénken izzó sebeket. Mi, emberek pedig gyanútlanul lépdeltünk önön vétkeinken, miközben lassan, de biztosan repedezett alattunk a talaj.

Hát így érkezett meg a tél december 23.-án, azon a napon, amikor utoljára volt igazi a világ. A nappali fagy mohón igyekezett arcunkba marni, csókolni, szeretni, nem tudott tisztességesen örülni, és én már tudtam, hogy túl sok, hogy egy ideje már minden túl sok. A friss levegő megdobogtatta a szívünket, és szépen sorban itatott át tintaszerű, hideg anyagával, ügyesen bejutva az apró ereinken.

Fél 6 kor léptem ki az iroda ajtaján, a hold penge vékony ívet rajzolt az égen, szinte hasítani lehetett volna vele. Láttam magam előtt, ahogy leveszem, és könnyedén átvágom vele a selymet, a világ összes selyemruháját keresztbe - kasul akartam karcolni a holddal. Holnap van Karácsony, és én a világot akartam vagdosni, hát miféle ember vagyok én? A gyomrom megrándult, a félelem savként járta bennem az útját, mert tudtam, hogy egy ideje már minden túl sok.

Az emlékezetem kicsi ugrál, az álomtalan napok összemossák az időt. Most a héven vagyok– érzem a mandarin édeskés illatát, az emberek összekucorodnak, nagyon sokan vagyunk, egy ideje már minden nagyon sok – hánynom kell. Utolsó megálló következik, és ez a sok ember a mandarin illatával együtt most egybe áramlik, az igyekezet, hogy tartsnak valami felé végül összemossa őket. A gyomrom, nagyon fáj, nem baj, bérletet elő, a szabály az mindig az első, még a legvégső órákban is. Az ember tartja magát, szorítja a zsebkendőt a szúrás helyére és felmutatja a bérletét. Szorosabbra húzza a copfot, megtörli az arcát, lesüti a szemét és hazudik, hibátlanul működik. Nincs ember, aki átlátna a fullasztó, karácsonyi gej illaton, így a vétkesek, hazudozók, és bujdosók észrevétlenl olvadnak bele a tömegbe, abba a tömegbe, amely mindig felmutatja a bérletét. Lépcsőn le, lépcsőn fel, és már a hátam mögül hallom, ahogy csapódik az ajtó, elértem. Lehunyom a szemem, mert tudom, hogy nincs ember, nincs barát, nincs szemtanú. Hátradőlök és kifújom a nehéz levegőt, megcsináltam: senki se látja.