Ráncos tekintetek és üveges szempárok néztek farkasszemet velem, ahogy felszálltam és helyet foglaltam a szerelvényen. A metró lélektelen, vakító fényei hasították át a levegőt. Szemeimet rögtön lehunytam, mert úgy szúrta ez a bánatos fény, hogy féltem nem tudom őket kinyitni többé.  Így csukott szemmel az arcokat igen, de a földalatti élet zakatoló hangjait nem lehetett kizárni: zacskózörgés, gyereksírás, ásítás, káromkodás és mély sóhajok őrült kavalkádja tömörült össze, s számomra olyan volt ez, mint egyetlen néma sikoly az emberi pokolból.  Néha egészen tudok félni az emberektől, különösképpen itt a föld alatt,  így előkaptam egyetlen kibúvómat, az új kedvenc írómat táskám legaljából. A könyv mindig kimenekít, ahogy felnyitom, ő is felnyit nekem egy kis menekülési útvonalat, egy kisajtót. Olvastam, nyeltem a betűket, hagytam, hogy a sorok magukba zárjanak. Néha fel-fel pillantottam, hogy a valóság újra meg újra kiábrándítson, s ekkor vettem észre, hogy a mellettem ülő férfi is olvas. Az egész metró szerelvényben csak mi ketten olvastunk. Most tudatosult bennem, hogy nem véletlenül ültem mellé. Megtaláltam a páromat, mert hát könyvpárok voltunk, olyanok, akik nem szeretik a szemben ülők tekintetét, olyanok, akiknek kellenek a kisajtók. S ez az összetartozás olyan erőssé vált bennem, hogy szinte rá kívántam hajtani fejemet az olvasó vállaira. A kialvatlan lélek már hetek óta fel-alá járkált bennem, tombolt, és én úgy szerettem volna elaltatni, és ahogy az ismeretlen olvasó mellett ültem, úgy éreztem rátehetem terheimet, és megpihenhetek rajta. Hagyni akartam, hogy az idegen összetartozás elringasson, anélkül, hogy ő megilletődne különös tettemen. A józan ész, és az ellenkezés itt már nem számított, nem volt ereje közénk férkőzni: a vágyakozó és az olvasó közé állni. Hangtalanul a vállára hajtottam hát a fejemet, és vele minden gondolatomat. Ő szótlanul olvasott tovább, hisz tudta, tudta nagyon jól, hogy én is ugyanazt keresem: kisajtókat, altató karokat, rövid pár perces otthonokat. Nagyot sóhajtottam, ahogy szívemet a vállára helyeztem és engedtem, hogy a könnyeim folyjanak lefelé, bele a nagyvárosi, poros közönybe. Így ringatóztunk a végállomás felé, ahol majd újra kinyílnak az ajtók és én újra elveszem a tömegben, abban a tömegben, ahol idegen emberek idegen vállai surlódnak hozzám, melyek semmit sem jelentenek számomra.