A láz olyan magasra szökött bennem, hogy már éberen sem tudtam megkülönböztetni képzeteimet a valóságtól. Nem szokványos lázam volt, ezt a lázat az elmém szülte. Mindent megtett azért, hogy ne érintkezzek a külvilággal, miközben én mindent megtettem azért, hogy közelebb kerüljek hozzá. Egy hétig voltam összezárva emberekkel, és utolsó nap már úgy fulladoztam a társas egyedüllétben, hogy megbolondulni se volt erőm. Talán a heroinosok szervezete lehet ilyen kimerült állapotban, amilyenben én voltam akkor. Rémálmaim voltak éjjelente, és nappal ezekbe ébredtem bele. Az ördögi kör nem engedett, és úgy táncoltatott, ahogy csak két kezével bírta. Nem tudtam többé szétesni, sem összerakni magam, úgy lebegtem élet es halál között, valóság es őrület között, hogy alig vártam, hogy levegőt vegyek. Csak arra tudtam gondolni, hogy otthon mély álomba zuhanjak, a redőnyt csontig húzzam, esélyt sem adva bármiféle emberi rezgésnek beszűrődni. Emberi elvonóra volt szükségem, energiára, amit csak a megnyugvás hatalma adhat. Felejteni akartam, fajdalomcsillapítót zúdítani ereimbe, hogy a lelkem végre kialudja magát. A pánik ebben a lázas hőségben állandósult bennem, és eszméletlen pulzussal léteztem. Ekkor jöttem rá, hogy néha kicsit tényleg meg kell bolondulni ahhoz, hogy tisztán lássuk az egész világot.