Péntek este van, amikor a világ túlzsúfolt, egyszerre van tele, mégis mintha minden csak üres, régen kifogyott pohár lenne. Már az enyémnek is hiányzott a fele, de mégsem változott semmi. Az emberek egyre homályosabban, én viszont egyre tisztábban láttam. Már nincs hova menekülni, már nincs mi után nyúlni, tudtam egyre biztosabban, hogy a világomnak a szélére értem. Arra a pontra, amikor az ember hátranéz, hogy van-e még ott valaki, vagy végleg magára maradt. Én is hátrapillantottam annak reményében, hogy még lesz valami, ami visszahúz, az ajtó résen át beránt, de csak én voltam és a nagy világ. Így álltam hát szakadékom szélén körülöttem emberekkel, borospoharakkal és az élet ezerszínű arcával. Irigykedve figyeltem őket, ahogy a Föld középpontján léteznek, úgy, mint akiket soha nem lehet elsodorni. Biztonságuk olyan erős, és az enyém olyan halvány volt, mint egy láthatatlan zsinór, ami az ember ujja alatt bármikor elpattanhat. Elszakad, mint a gitár húrja, és akkor nincs semmi, ami körbefogjon. Ekkor a számba haraptam, mert a kilátástalanság akkorát vágott a mellkasomon, hogy szinte hallottam, ahogy ezer darabra törnek a csontjaim. Nem volt többé se elől, se hátul, se fönt, se lent semmi, csak a világűr végtelen kékje, amelybe belesüvített a tél fagyos szele, és egy aprócska hang, akár egy húr, amely végleg elszakadt.