A teraszon álltam, néztem hogyan terül el alattam a város és, ahogy arra gondoltam mennyi ember él itt, mégis senkihez sincsen semmi közöm, egyszeribe görcsbe rándult a gyomrom. Május közepe van az év legszebb hónapja, most kéne élvezni, nagyon élvezni, de csak azon járt a fejem, ahogy kihajoltam a terasz korlátján, hogy kihez fussak majd ha bajom lesz? És mi van, ha az a majd, már nincs is olyan messze a most-tól? De miféle gondolata ez egy olyan embernek, aki boldog? De vajon valós boldogság-e, ha mindig mindenre azt felelem: igen, jól vagyok. Igen, jól döntöttem, hogy nem vállaltam gyereket, igen jól megvagyok a férjemmel, hiszen olyan szép szerelemnek indult, igen nem zavar, hogy visszaszoktam a dohányzásra, ez csak napi 1-2 szál. Aztán a sok igen után indul el igazán csak a lavina. Igen jól tettem, hogy nem szálltam vitába a gonoszszemű kislánnyal ötödikben, igen, végülis az is jó, hogy hazajöttem Franciaországból, és igen jó hogy azon a napon elengedtelek.

Azt mondják a nagy döntések előtt az ember teste üzen, csak oda kell figyelni rá mit mond: ez valóban jó nekem? Helyesen cselekszem? Vagy mégsem? De az én testem semmi egyértelmű jelet nem küldött, persze hányingerem volt kicsit hajnalban, persze a fejem fájt, és persze senkivel sem beszéltem erről, de nem tulajdonítottam ezeknek olyan nagy jelentőséget, hogy lefújjam a 9:30-as időpontunkat, egyszerűen minél hamarabb túl akartam esni rajta. És tulajdonképpen végig nem éreztem semmit, az ég világon nem volt bennem semmi érzelem, mintha azt is elvitték volna veled együtt. Talán azóta sem tért vissza, de hát ezt ki tudná megmondani, mert szeretni tudok, meg tiszta örömből felnevetni, de mégis mintha valami örökre elment volna, vagy talán sosem volt meg bennem igazán.

Te is egy döntés voltál, ráadásul ketten hoztuk meg, átbeszéltük, átöleltük, átcsókoltuk, de mégis, amikor itt vagyok, esténként mindig eszembe jut a mi lett volna, ha? Mi lett volna, ha nem beszéljük, nem öleljük, nem csókoljuk, hanem csak elfogadjuk és átringatjuk? De hát ki tudja már megmondani miért így döntöttem valójában. Ekkor a korlát oldalának nyomtam a cigicsikket, majd beledobtam egy vizes pohárba. Nem szeretem ha tudják, hogy dohányzom, a férjem sem szereti, és anyám se érti miért kell magamat, héba-hóba, de végső soron folyamatosan már több évtizede mérgeznem - elhiheted anyám ezt én sem tudom. Vannak kérdések, amelyeket évek óta hallgatok, válasszal persze még sosem szolgáltam, mégis mindig felteszik újra meg újra, mintha abban reménykednének, hogy ettől majd valami megváltozik. De az ember végső soron nem változik, elhagyunk valamit aztán pár év múlva visszakanyarodunk hozzá, én is így szoktam jönni-menni két száll cigaretta között, meg közted és köztem, egy soha le nem folytatott párbeszéd között, amely így kezdődhetett volna: Mond, itt akarsz lenni?

Sajnálom, hogy ezt a kérdést sosem tettem fel, és sajnálom, hogy te sosem tudtál rá válaszolni. És még így is többet beszélek veled vagy inkább hozzád, mint hónapok óta bárki máshoz, aki ezen a földön él. Régen imádtam egyedül lenni, sosem találtam terhesnek önmagamban lenni, aztán persze erre is rá lehet unni, ahogy én is tettem, akkor jött édesapád, és én rohadtul élveztem, hogy nem kell többé magamban beszélnem, és van, aki végre meghallgat. Aztán 10 év elteltével nem ugyanott kötök ki, ahol kezdtem? Minden este a hátsó terasz korlátjának dőlve, olyanokhoz beszélve akik sosem tudnak válaszolni, és mégis van ebben valami megnyugtató. Aki nem válaszol, az rosszat sem tud mondani, és én nagyon félek rosszat hallani: nem, nem döntöttél jól.