Az ember azt hiszi könnyen felejthet, azt hiszi elég pár hónap önmarcangolás, kialvatlan éjszaka és mint a seb, amely önmagát gyógyítja, a hiány befedi saját lyukait. Az ember azt hiszi idővel a felejthetetlen is felejthető, és én ebben a kellemes téveszmében ácsorgok éppen a szoba közepén. Július vége van és boldog vagyok, örülök, hogy újra magamat látom, amikor tükörbe nézek és már nem remélem, hogy ott állsz a szoba sarkában az ajtónak támaszkodva. Nem riadok fel ha megcsörren a csengő, és akkor sem, ha néma minden, ha a ház boldog magányában áll. 

A hajam is megnőtt - veszem észre, miközben végighúzom a fésűt frissen mosott hajszálaim között, selymesen omlik le, és én lopva az órára pillantok - hoppá sietni kéne, lófarokba kötöm, most már az is jól áll, és amikor elkapom saját pillantásom a tükörben, megengedek még egy kitartott percet és hosszasan bámulok bele, vajon változott-e még valami rajtam? Kb ugyanannyi szeplő, talán eggyel több vonal a bal sarokban... De nem akarok elkésni! Megrázom magam és mezítláb átrohanok a konyhán, vállamra rántom a táskát, és a már félig nyitott ajtóban felráncigálom régen hordott nyári cipőmet, talán most még jó lesz. Közel lakom a városhoz, így nem kell sok és bent is vagyok. Az óra a telefonom kijelzőjén pontban 19:00-ra vált, ölelések, puszi jobbról, puszi balról és két szia - Jó, hogy végre találkozunk! Hova üljünk be? Be? inkább ki, olyan meleg van még ilyenkor is. Igaz, akkor tudok egy jó helyet!

20:30, a nap éppen lemenőben, ilyenkor szeretem legjobban a várost, ha felnézek látni lehet, ahogy a vörös fénysugár egyenként végighúzza ujjait a régi épületek falain, van ebben valami megnyugtató, mert tudom, hogy a ez a mozdulat ott lesz holnap és holnapután is. Azt hiszem rég ittam alkoholt, ilyenkor mindig észreveszem az apró részleteket, és rég néztem más szemébe, és rég törte a lábam a cipő, de az utóbbi nem hiányzott. Az asztalon 2 fröccs, egy félig kiömlött sör, egy félig teli pohár, és fejenként 2-2 olvadt jégkocka, a helyzet jó, holnap szabadnapos vagyok és a társaság se rossz. Mindenről jól elbeszélgetünk, megosztozunk az öngyújtón, én nevetek, mert mindig egyszerre nyúlunk érte, és nevetek mert csomó vicces sztorid van, jó most egy kicsit lélegzethez jutni - néha csak ilyen közhelyekkel lehet leírni valamit. Folytassalak? A hajad aranybarna, akárcsak nekem, és (mosolygok) látszik, hogy te is ma mostad meg. Aztán a kézfejedre siklik a pillantásom, és akaratlanul is a mozdulatot figyelem, ahogy meggyújtod a cigarettád, nézem, ahogy a szádhoz emeled, miközben félig nevetve mesélsz, így többször is megakad a mozdulat a levegőben, aztán valahogy ismerőssé válik a kép. Az arcodon megjelennek az oldalsó gödröcskék, amik eddig ott sem voltak, és az a régi forradás az álladon, meg a pici anyajegy, aminek a történetét valamiért ismerem, és egyszercsak érzem, hogy valami felszakad. Csak egyetlen rossz mozdulat kellett, és a varratok felnyílnak. Nem akarok nagyon izegni-mozogni, de a melegség így is elönti a lábam, és valamiért felkúszik a mellkasomig, a szívemhez kapok ösztönösen, így amikor lepillantok, látom, hogy mint megannyi vörös lézersugár átlövelnek bőrömön a nap sugarai, így se láttam még a naplementét. Már nem tudok koncentrálni ne haragudj meg érte, a vicces történetek háttárzajként belefulladnak az éterbe, és hiába nyúlnék a ragtapaszhoz, tudom hogy ezt már nem fedi be, rohadtul fáj. Az ember azt hiszi könnyen felejthet, de néha elég egyetlen rossz mozdulat, és a világ, mint rossz cipőben a boka hirtelen feltörik. Te vagy a rossz cipő, és te vagy az ismerős anyajegy, te vagy minden, ami nem felejthető.