Úgy sötétedett délután négykor az égbolt, mint mikor a kisgyerek képet fest. Először egészen halvány szürkét használ, majd egyre erősebben és bátrabban kezeli az ecsetet, mártja és festi, mártja és festi, míg végül a hamuszürkéből egészen tinta feketét varázsol. A bevásárló központok november közepén már árasztják magukból az ünnepek tömény illatát, az arcodba nyomják a csillogó aranygömbök és karácsonyfák futószalagon gyártott áradatát, mit sem törődve azzal, hogy te még az őszben szeretnél elveszni. Hiszen alig ébredtünk fel a nyárból és máris gömböket látunk, átugrottunk sietve egy évszakot, hogy minél hamarabb betuszkoljuk a karácsony gondolatát az emberek otthonába. Olyan sokáig készülünk rá, olyan hevesen, hogy mikor az utolsó maratoni futóként beérjük magunkat, és szenteste összegyűlünk, mindig csalódunk. Csalódunk, mert egy hónapnyi készülődés ellenére is íztelen lett, színtelen, üres és hideg a leves, az érzés a hangulat. Nagyobbra számítottunk, csillogóbbra, aztán ehelyett kapunk valami langyos utánzatot. Az este végére a macska eltörte, a nagypapa kiöntötte, anyukád megkönnyezte, te pedig becsaptad, ajtót is, meg magadat. De mindezek ellenére, mégis együtt voltunk úgy, ahogy voltunk csalódottan és borfoltosan, és ez az, ami számít, nem az igyekezet és nem az akarat, hanem, hogy voltunk és vagyunk még mindig.