Eső után lassan száradnak a cseppek a pillangó szárnyain, nem engedik elrepülni az apró testet. Én is így nyitottam fel reggel a pilláim, első szárnypróbálgatásaim kudarcba fulladtak. Az álom még súlyos teherként nehezedett szememre. Csönd szőtte be hálójával a szoba falait, s engem még fogva tartott, szinte fojtogatott. Nagy sóhajtással szívtam testembe az új nap első levegő foszlányát. Éreztem, hogy dobban a szívem, visszafojtva hallgattam a külvilág neszeit. Összekuporogtam a takaró alatt, mely bástyaként védett. Vajon mi vár ma rám az ajtón túl, a kisszoba fehér falai mögött? Ebbe a félelmetes, tudatlan érzésbe burkolóztam, s átléptem gyermeki világom küszöbét. Lábujjaim lassan ereszkedtek a csupasz padlóra, s talpamon éreztem ezt a süvítő érzést: milyen hideg az újvilág!