December van, és ezt a tényt, - ha éppen nem is követném a hónapok váltakozását, mert, hogy néha hajlamos vagyok elveszni bennük, - akkor is tudnám, ha csak körülnéznék a városban, december hava ugyanis mindig jól láthatóan és érzékelhetően érkezik. Eljövetelének legbiztosabb jele a szerte széjjel elhagyott szaloncukros papírok, amelyek ott csillognak gazdátlanul a havas-esőtől áztatott betonköveken, és amelyek léte furcsa mód, mindig megnyugvással tölt el. A város most ünnepel, a város most megpihen, a város most akármilyen mocskos és irritáló is, mégis szép. 

December van, és ilyenkor az ember, legalábbis én, akarva-akaratlanul is számot vet, próbálom kizárni a melankólikus gondolataimat, de az új év mégiscsak közeleg, a régi meg elköszön. Ünnepélyesen nyomorult gondolataimba mélyedve lépdelek a fényes cafatokon, amikor eszembe jutsz. Eltelt mennyi idő is, tíz talán tizenöt? és mégis pont most. Vannak olyan pillanatok, amelyek egy életre az elménkbe vésődnek, mélyen a csontok és porcok szöveteibe, hát ez is egy ilyen emlék, amely beköszön a legváratlanabb cukorpapíros éjjelen is. 

A körúton álltál, inkább álldogáltál, a 26.-os számú épülettömb előterében egyik lábadról a másikra lépdeltél. Szinte féltelek nézni, de elkaptam azt a rövidke sóhajt, és mozdulatsort, amelyből, tudtam. Tudtam, hogy tiprodsz, tudtam, hogy félszeg vagy, és, hogy nem mersz bemenni. Láttam virágot is hoztál, és ez nagyon fájt, azért fájt, mert nem csak nekem, de mindenkinek hozol virágot, mert te olyan vagy. Rosszul összeválogatott csokor volt, szinte borzalmas, de ez még jobban facsarta a szívemet, tudod az a kedves ügyetlenséged, amellyel mindig kitüntél a tömegből. Vannak emberek, akik folyton igyekeznek, izzadnak a figyelemért, és vannak az olyanok, mint te, akik egy picit mindent elrontanak, egy picit túlsózzák az ételt, egy picit mellényúlnak a kézfogásban, és egy picit rosszul választják meg a virágcsokor fajtáját, de én mégis csak őket látom, bárcsak még több lenne belőletek. Nem is kellett volna eljönnöd, de tudtam, hogy nem tehetsz mást, és virágot is azért hoztál, mert nem tehetsz mást, mert te olyan vagy. A kötelező beszélgetést is mindig megfelelően kitartod, hogy a másik ne érezze rosszul magát, én nem vagyok ilyen jó, én képtelen vagyok színlelni a figyelmet, de te még az esetlenséged ellenére is mindig felülmúltál. Hát legalább van ízlésem a jó emberekhez, hamár én ugye...Szóval hú de rég is volt, istenem, na most kéne gyorsan valami másra gondolni, ami visszaránt a jelenbe. Képzeld tegnap előléptettek, igen nagy szó, olyan ünnepélyes tudod, mint ez a hónap is, de most mégis a szörnyű csokrodra gondolok. Arra a rohadt csokorra, ahogy két kézzel szorítod a 26.-os számú épülettömb előtt, olyan mérges vagyok, de aztán örülök is, azért jó ha eszembe jut, hogy vannak még jó emberek.