Amilyen későn, olyan hevesen érkezett meg az idei nyár. Június első hetére megveszett az idő. A levegő éjszakára sem tudta leoldani magáról a nappali forróság édes, mézes-mázos bilincsét, és rólam sem olvadt az emésztő magány. Nem akart magára hagyni, foggal-körömmel ragaszkodott a testemhez, mintha valami őrült szerelem tartaná itt. Nem mozdult a párnáról, nem adta helyét a takarón, az asztalon és bekúszott még a legapróbb helyekre is. Így figyelt engem a kiskanálról, a repedésből, és a tányér széléről. Úgy tűnik nálam, ebben a kicsi szobában megtalálta a helyét.

Éjfél körül mindig kitárom az ablakot, hogy mehessen, ami akar, és jöjjön, ami nem, hátha egyszer összekeveredik, és a véletlen, az élet gépezete egyszer csak hibázik. Hisz mi más okozhatná boldogságomat, mint a véletlen, egy hanyagul a polcon hagyott titkos röpirat? A pontos tervek félrecsúszása, az isteni jóslatok meghamisítása? De talán csak egy őrült gondolata lehet ez, most, amikor holnapot üt az óra, hogy ő és magával hurcolt élete egy véletlen rosszul rendeltetett hiba. Mert nem így kellett volna lennie, elrontották, ott fent, és a hibát csak egy másik, hasonlóan hanyag kéz hozhatja rendbe, ami pont akkor és pont ott újra ismét a rossz irányba nyúl.

De most itt vagyok, és az akaratom, amely lángban ég a harminc fokos éjszakában már mit sem ér, tétován száll ki a nyitott ablakon. Hát így parázslik az éjjel, izzik, mint ereimben a buzgó vér, makacsul és őrülten szerelmesen.