Olyan hideg van kint, és én mégis belül fázom. Úgy didereg bennem a lélek így tél közepén, és én nem tudok rajta segíteni. A december még úgy-ahogy életben tartja az embert, a karácsony illúziókba ringat minket, hogy jövőre majd jobb lesz, a család megértőbb, a halászlé finomabb, s a világ talán kedvesebb lesz velünk. De a szilveszter kétségkívül arculcsapásul érkezik. Amikor az óra visszaszámol, azokban a percekben a világ egyszerre lélegzik, és egy nagy sóhajjal veszi tudomásul, hogy vége. Eltelt, magunk mögött hagytuk, búcsúztatjuk. De én csak állok ott bambán, révedező tekintettel, miközben konfetti darabkák ezrei hullanak rám az égből, s a lelkem minden pohár koccanásra meg-megremeg. Körbenézek és nem értem, kik ezek az emberek?  Hol vannak az elmúlt évek? A padtársam, a kedvenc szomszédom, a fiú a boltból, a lány a munkából, aki rám mosolygott, akivel kávéztam, aki hazakísért, aki szerelmes levelet írt, aki meghúzta a hajam, akivel a suli előtt nevettünk, akivel összekoccantam, akire ránéztem, aki az életéről mesélt? Emberek, akik valaha az életem részesei voltak, hol vagytok most? Darabok, darabokat szórtam el magamból, nekik, közöttük, de ők nem tartották meg, mint egy aprócska kekszet szétmorzsoltak, és most állok itt üresen és kifosztva. Fázom, mert a takarót, amely gyerekkoromban olyan melegen tartott lehúzták rólam, felnőttem és velem együtt nőtt a veszteség is. Elvesztettem mindent, amit kellett, s most maradtam én és a borospoharam,- meg ez a „vallomás”, amely a felnőtté válásom első őszinte mondata.