Megérkeztünk. Nyűgösen és lomhán veszem le a cipőmet az előszobában, látogatóba jöttünk a nagyszülőkhöz. Rutinlátogatásnak is mondhatnám, de ez a szóhasználat most megrémít. Összekuporog a család az apró nappaliban, én befészkelem magam a kedvenc barna karosszékem puha ölelésébe. A tárgyak, illatok mind régi ismerősök, gyerekkorom fátyolos emlékét őrzik. Sok időt töltöttem ebben a pici szobában, de most olyan idegennek hatnak ezek a falak. Körbenézek és észreveszem a képeket, milyen fáradtak... A repedéseket az asztalon, a fakó csipkefüggönyt az ablak körül. Nagymamám lassú csoszogással hozza be a gyümölcslevet, és teszi az asztalra szaggatott mozdulatokkal. Jól szemügyre veszem ezeket a kezeket, gyűröttek. Tenyerében a vonásokat az élet apró ráncokba szedte, olyanok, mint a reggeli lepedő egy hosszú alvás után. Fekete szembogara szeretetteljesen csillog felém, őszinte tekintetében hosszú élet órái pihennek. Beszélgetni kezdünk, amiről szoktunk, amiről kell. Válaszaim reflexből siklanak ki a számon. Az iskoláról kérdez, a terveimről, a mindennapokról. Az arcát fürkészem, fátyol finom, halvány bőrébe lágyan simultak bele az évek gyötrelmei. Hirtelen hatalmas űrt érzek a mellkasomban, és nem értem mikor öregedett meg így a nagymama. Szemeiben az életet látom, s ahogy meg-megrebben a pillája észreveszem benne a mulandóságot. Érzem, ahogy a karosszékben ülve rám omlik a világ súlyos teste, két kezével úgy fojtogat, hogy majd megfulladok. És ekkor egyik pillanatról a másikra szinte látom, ahogy kisiklik gyermekkorom a nyitott ablakon át, és én némán intek felé.