A hátadat figyelem, ahogy a fehér ing néhol ráncba szegődik. A hajadat figyelem, ahogy a fekete szálak tétován követik tested mozdulatát. A nyakadat figyelem, ahogy a levegőt veszed, látom, hogyan rezdül a bőröd, és hogyan válik libabőrössé. Tudom, hogy fáj a hátad, és fáj, hogy nem érek hozzá, tudom, hogy fáj az, ami sosem történt. 

Szokatlanul csendes vagy, levegőt is finoman veszel, rettegsz, hiszen nem tehetsz mást. Félsz, hogy egyszer ez sem lesz, hogy mi lesz, ha többé senki sem figyel. Mi lesz, ha létezésed kongó űrként visszhangzik majd a világban, és kezeden az erek hálózata puszta nyers emberi marad. Mi lesz, ha kiveszik a mindennapokból az a perc, amikor tekintetem rajtad pihentetem.

Mi lesz, ha egyszer elhiszed, hogy nem vagyok, hogy nincs Isten.