Néha vágyom az esőre. Mikor reggel álom és ébrenlét között járkálok fel s alá, még nem nyitom ki a szemeimet, de már hallom, ahogy kopogtat az ablakon – az esős napom. Ma is erre az érzésre vágytam, de cserben hagyott. Helyette, mikor kávéval a kezemben kinéztem az ablakon csak hanyagul elszórt, ócska munkát végző, deres lombokat láttam. A fű foltokban volt fehér, a világ foltosan ébredezett velem együtt, s én azon tűnődtem mi jót tartogathat egy ilyen nap? December eleje van, az ünnepek illata lassan kúszik be az ajtók résein át, s figyelmezteti az ott lakókat már csak pár hét. Ilyenkor a világ sietve igyekszik behozni, azt, ami még erre az évre maradt. Ráeszmélünk, hogy ismét csapdába estünk, még egy év, és mennyi óra, mennyi perc és pillanat. Ó mennyi élet, amit nem éltünk meg, s mennyi halál melyen átestünk. Esünk-kelünk saját döntéseink rögein át az új esztendő felé, s én arcon csapva, épphogy csak bezuhanok a küszöbön, mint az utolsóként érkező. Szeretni, csak szeretni kéne, de azt hiszem én elhagytam ezt az érzést valahol, s most hiába keresem, nem találom sehol. S, mint az örök hontalan hagyom elveszni magam, elveszek hát benned te édes, te átkozott, te gyűlölt, te örökké dobogó élet. S ekkor akarva akaratlanul is legördül egy könnycsepp, benedvesítve arcom - hát itt van, ez az én mai esős napom.