Vallomások

A világ, ahogy én látom

Tökéletesen tökéletlen

2017. április 17. 22:03 - Daisy B.

 17965416_120332000227670312_390527007_n.jpg

 

Valahányszor azt mondom 'ennél rosszabb már nem lehet', az élet valamiért ezt kihívásnak tekinti, és olyan szédületes pofonnal küld a padlóra, hogy már megszólalni sem tudok. Az emberekből szinten hasonló reakciót vált ki 'az ennél rosszabbak mar nem lehetnek' kifejezés, és buzgón próbálják bebizonyítani, hogy még az eddiginél is tudnak mélyebbre szúrni. Aztán csodálkoznak, hogy nem kapok levegőt, és egy legyintéssel elintézik: gyenge ember. Olyan könnyedén aggatják a gyenge jelzőket a homlokunkra, hogy lassan már mi is elhisszük magunkról. Azzal kell szembesülnöm nap, mint nap, hogy hirtelen mindenki gyenge lett, aki valamilyen úton - módon kilóg az ő kis normál  életükből.  Macsó társadalmunkban csak az tud érvényesülni, aki az arcára varratja, hogy milyen erős jellem is. Az elvárásoknak hibátlanul megfelel, kívül-belül is a tökéletes emberpéldány, és egy érzelmi válság után is képes még erősebbre gyúrnia magát, hogy emelt fővel sétáljon végig az utcán. Ez mind szép és jó, de a hús-vér ember nem így működik, aki érez és gondolkozik, akinek szárnyai olykor eltörnek, az nem akar semminek látszódni, csak pont olyannak amilyen. Karikás szemekkel, kialvatlanul menekülni ölelésekben, instant barátságokba, önsajnálatba és néha méglejjebbre, oda ahová a józanság már nem ér utol. Ebben a felszínes, emberi káoszban sajnos néha elveszítjük önmagunkat, és, mint a leszidott kisgyermek kuporodunk a sarokba, mert gyengék vagyunk és törékenyek. Érzékenyek a világ rezdüléseire, melyet titkolni kell egy szélesre húzott mosollyal, mert körülöttünk mindenki próbálja leküzdeni azon ösztöneit, melyek a könnyek és homloksimítások után kiáltanak. S bár tele vagyunk kétségekkel és kudarcokkal, mégis ezzel együtt válunk tökéletesen tökéletlenné, akár láthatóan akár láthatatlanul.

Szólj hozzá!

Az őszinteség hazugsága

2017. április 12. 15:29 - Daisy B.

 

 

17918840_1387347234655502_1273786251_n.jpg

Mostanában újra divatba jött őszintének lenni, pontosabban kérni a másik őszinteségét. Azt vettem észre, hogy minél több emberrel beszélek, annál többször hangzik el a kedvenc mondatuk: "csak légy őszinte". És ahogy elhangoznak ezek a szavak, az ember akaratlanul is (mert örök naív ) elkezd hinni és elkezd beszélni. Úgy kezd el beszélni, ahogy azt előtte nem tette, és most szívem szerint egy halk káromkodással toldanám meg: mennyire (....) rosszul teszi. Kiöntöd az asztalra a boros pohár mellé minden fájdalomtól áztatott kacatod, és a másik végül mindig félresöpri. Ebből az újra és újra ismetlődő hibából arra a következtetésre jutottam, hogy mi emberek, bár képesek vagyunk az esetek nagy többségében tanulni hibáinkból, de soha nem leszünk képesek a megértésre és szeretetre való iszonyatos vágyódásunkat hátrahagyni. Még saját gyilkosunknak is kiöntenénk lelkünk minden szemetét csak valaki figyeljen már ránk. S bár csendben hallgatunk eme egészségesen beteg vágyunkról, lesz, aki beismeri önmagának ezt az örökös vágyát és vele kudarcát. Az őszinteségből, mint minden másból is hamis, felszínes divatot csináltunk: légy őszinte, de azért csak módjával. A mocskot hagyd meg magadnak, vagy annak aki bírja hidegvérrel. És bár megértem, hisz saját terheid nem pakolhatod folyton mások hátára, csak ha egyedül már nem bírod édeskevés, ha a történeted finomított kiadását mondod el. S ha legközelebb valaki az őszinte szavakra éhes szemével tekint majd rám, én tudni fogom, hogy hagynom kell, hogy becsapjon újra meg újra, mert úgysem tehetek ösztöneim ellen semmit.

Szólj hozzá!

Üres város

2017. április 10. 20:49 - Daisy B.

 

17841928_1384861074904118_2040370545_n.jpg

Néha napokon az üresség költözik belém. S ilyenkor azon gondolkozom vajon az élet hová menekült belőlem? Az a sok érzés, gondolat, tettvágy vagy éppen mélységes gyűlölet hogyan képes egyik napról a másikra eltűnni? És, mi az, ami átveszi a helyét? Mi az, az élettelen lyuk, amely tátong bennem olyankor? Minél jobban szeretném megérteni, annál jobban kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy úgysem tehetek ellene semmit, és el kell fogadjam, hogy vannak az úgynevezett: lélektelen napok. Ezeken a napokon a reggeli kávé íztelen, a víz langyos, az óra kattogása hangosabb, és a város fekete fehérre van mázolva. Minden nyers, és én félig megrágva köpöm ki magamból a szavakat, ma azok sem számítanak. Aki azt gondolná ó, ezek csak a híresen szerencsétlen, kétballábas hétfők, azokat ki kell ábrándítsak, nem ezek rosszabbak. Mert még kedden, sőt szerdán is tartanak, és nem, nincs bennük semmi szerencsétlen. Akár  még szerencsések is lehetnének, csak azt se venném észre. Ezeket a napokat átbotorkálom, esek-kelek érzések után kapkodva, míg egy szédületes pofon ki nem józanít belőle. És ez a pofon nem mindig fáj, van hogy egészen kellemes, egy erős impulzus, akár egy váratlan kézfogás vagy egy új találkozás. És hopp, így szakad el végre a monoton napok egybefüggő láncolata, és veszi át az űr helyét egy ismerős idegen: a változás.

Szólj hozzá!

A felolvasó

2017. április 09. 14:47 - Daisy B.

 

17821172_1383159281740964_563621132_n.jpg

 

Egy koszos albérlet még koszosabb fürdőszoba padlóján heverek, mikor ő, a felolvasó karjába vesz és lassan a forró kádba helyez. A medrét színültig tölti melegséggel, szappanbuborékokkal és valamiféle halvány reménnyel, melyet én már a padlón hagytam réges - régen. Egyenként szedi össze a darabjait annak a lánynak, ki a földre vetette ruháit és minden józan eszét. Leül a kád szélére és fellapoz egy könyvet, olvasni kezd nekem, magának és a fürdőszobának. Közös magányunk az egyetlen összetartó ereje az omladozó háznak, mely láthatatlanul is egyben tart minket. Mi ketten valahogy nem tartozunk sehová, idegenek vagyunk az idegenek között, akik csak a könyvek sorain át lelnek barátokra. S talán több van bennünk, mint a hangtalan vér zubogása, csak élet-ítéletünk még kimondásra vár. A fürdőszoba tejüveg ablaka elválaszt minket a külvilágtól, és most csak ez számít. Távol lenni, tudatosan vagy ösztönösen, de menekülni, könyvekbe, felolvasókba, idegen otthonok idegen gondjaiba. És miért? Mert életeket akarunk érezni, embereket, akik szó nélkül emelnek fel a földről, pont azelőtt, hogy már késő lenne. Bennünk ott van valami, amit a józan ember nem érthet meg. A hiány, az a hiány, mely a dolgos órákban is megállítja bennünk az idő múlását, és eszünkbe juttatja, hogy mások vagyunk. Igen, én, te és a felolvasó mások vagyunk, mi érezzük az egyedüllétet, nem csak benne tengünk-lengünk. Néha úgy érzem a magány csak egy ócska szó, melyet az unatkozó emberek használnak unalmas óráikban. De ők, kik unalmukban magányosak, csak magukat szórakoztatják ilyen kijelentésekkel: „magányos vagyok”. Igazi értelmét, csak az tudja, kinek a nedves hátán folyik végig a keserves veríték attól a gondolattól, hogy örökre így marad. S mivel ezen most változtatni nem tudok, így értelem hiányában finoman csúszom a vízfelszín alá, s hagyom, hogy arcomat betakarják Isten nedves kezei.  Igen, azt képzelem, hogy a valóságon átnyúlnak teremtő kezei, és a kád széléről mesél nekem.

Szólj hozzá!

Megnyugvás

2017. március 08. 21:00 - Daisy B.

dfdsvdsb.jpg

 

Ráncos tekintetek és üveges szempárok néztek farkasszemet velem, ahogy felszálltam és helyet foglaltam a szerelvényen. A metró lélektelen, vakító fényei hasították át a levegőt. Szemeimet rögtön lehunytam, mert úgy szúrta ez a bánatos fény, hogy féltem nem tudom kinyitni őket többé.  Az arcokat igen, de a földalatti élet zakatoló hangjait nem lehetett kizárni: zacskózörgés, gyereksírás, ásítás, káromkodás, mély sóhajok, őrült kavalkádja tömörült össze, s számomra olyan volt ez, mint egyetlen néma sikoly az emberi pokolból.  Paranoiás vagyok és félek az emberektől, különösképpen itt, a föld alatt.  Előkaptam hát egyetlen kibúvómat, az új kedvenc írómat táskám legaljából. A könyv mindig kimenekít, ahogy felnyitom, ő is felnyit nekem egy kis menekülési útvonalat, egy kisajtót. Olvastam, nyeltem a betűket, hagytam, hogy a sorok magukba zárjanak. Néha fel-fel pillantottam, hogy a valóság újra meg újra kiábrándítson, s ekkor vettem észre, hogy a mellettem ülő férfi is olvas. Az egész metró szerelvényben csak mi ketten olvastunk. Most tudatosult bennem, hogy nem véletlenül ültem mellé. Megtaláltam a páromat, mert hát könyvpárok voltunk, olyanok, akik nem szeretik a szemben ülők tekintetét, olyanok, akiknek kellenek a kisajtók. S ez az összetartozás olyan erőssé vált bennem, hogy szinte rá kívántam hajtani fejemet az olvasó vállaira. A lélek már hetek óta fel-alá járkált bennem, tombolt, és én úgy szerettem volna elaltatni. S, ahogy az ismeretlen olvasó mellett ültem, úgy éreztem rátehetem terheimet, ha csak egy kis időre is. Szeretnék rajta megpihenni. Hagyni, hogy az idegen összetartozás elringasson, anélkül, hogy ő megilletődne különös tettemen. S a józan ész, az ellenkezés itt már nem számított, nem volt ereje többé közénk: a vágyakozó és az olvasó közé állni. Hangtalanul a vállára hajtottam fejemet, s vele minden gondolatomat. Ő szótlanul olvasott tovább, hisz várta és tudta, tudta nagyon jól, hogy félek, hogy keresek: kisajtókat, altató karokat, rövid pár perces otthonokat. Nagyot sóhajtottam, ahogy szívemet a vállaira helyeztem és hagytam, hogy a megnyugvás feltörjön belőlem, könnyeimet elengedtem. Folytak lefelé a közöny, a nagyvárosi emberek elhamvadt porai közé. Istent éreztem és a halált, mely nem rémített már meg. Így ringatóztunk a végállomás felé, a való élet felé, ahol újra kinyílnak az ajtók és én újra elveszem a tömegben. A végtelen magányban, ahol idegen emberek idegen kezei surlódnak hozzám, melyek semmit sem jelentenek számomra.

Szólj hozzá!

Szavak

2017. február 26. 19:47 - Daisy B.

mfg_rgr.jpg

Az üvegen át látom a világot, amelyben te benne élsz. Én vagyok bent és te kint, vagy éppen én vagyok kint és te bent, sosem tudom. Falak választanak el minket, egy óriási ablak, mely az utcára néz, és én előtte ülök. Mindennap figyelem az utca emberét, mikor villan fel a hajnali lámpafény, s mikor alszik el a városi zaj. Érdekelnek az arcok, s néha olyan közel hajolnék hozzájuk, hogy ujjammal csíkot húzok el a párás ablakon, úgy megérinteném őket. Most reggel van odaát, nálam az idő más, itt végtelen és szinte alig halad. Kint erősen fúj a szél, és csepereg az eső, melyet különösen kedvelek. Az utca túloldaláról érkezik, ahogy mindig egy kedves távoli ismerős ’a reggel 7-es lány’, én csak így nevezem. Sapkáját erősen húzza a homlokába, de így is látom, hogy ma sincs jól. Mindig szépen öltözik, fekete cipője kopog előre a kövön, de mintha lépései kényszerből fakadnának. Lépni kell, mindig előre, csak előre, ma is, meg holnap is - ilyen lépések ezek. Egyik kezében könyv a másikat örökké behúzza. Folyton van valami megigazitani valója, a sál, a szoknya, a haja, a világ körülötte, minden kusza, és ő mindent igazgat. Helyre akarja hozni, azt, ami elromlott, ami nincs a helyén. Látom, hogy ma sincs kibékülve, és én rokonszenvet érzek iránta. Néha felnéz az égre, ilyet már senki sem tesz. Ő felnéz és sóhajt egy aprót, melyet csak én veszek észre. Ilyenkor tudom, hogy ő is más, kicsit, olyan, mint én. Biztos folyton gondolkodik, aki hajnalban az égre néz fel, az gondolkodik, annak van valamije, ami senki másnak nincs. Gyors léptekkel suhan el az üvegem előtt, és hipp-hopp már el is veszik a tömegben. Én is gondolkozni kezdek, a sapkáján, a könyvön, amit olvashat, a világon, amelyben élhet. Nehéz neki - azt gondolom. Ekkor felgyúlnak a lámpafények, szépen sorban kapcsolódnak fel, este lett odaát, nahát milyen gyorsan. Ma sem ettem, és írni sem írtam egy árva szót sem. Írhatnék a reggeli lányról, mondjuk egy történetet, melyben megismerkedünk. Közös történetünk talán így kezdődne: "Csilingelve nyílt ki reggel 7kor a kávéházi ajtó. Az író, aki mindig az utcával szembenéző ablak előtt kuporog, szokásos kávéját szürcsölve figyelte, hogyan jönnek és mennek az emberek odaát. Az ajtó nyílására felkapta fejét és lomhán oldalra pillantott, mikor is egy ismeretlen, és mégis ismerős kéz érintette meg a vállát. Az ismeretlen ismerős letette esőtől áztatott regényét, melynek szerzője az az író volt, aki éppen a lányt figyelte. Egymást olvasták. Az író mindennap figyelte a lányt, és a lány mindennap olvasta az írót. Láthatatlanul is összekapcsolódtak, egyik élet a másikéval. Izgatottság futott végig az írón, végre megismerkedhet, azzal, akit eddig csak szavak nélkül ugyan, de nagyon jól ismert. Ekkor a lány előrehajolt, és udvariasan az időről érdeklődött. Az idő? - kérdezte az író. Hát, ez egy igen bonyolult kérdés, attól függ, hogy hol? Itt bent végtelen, de magánál odakint...A lány összehúzta a szemöldökét, és kérdőn nézett az íróra. - Szóval fogalma sincs róla, hogy mennyi az idő? Nem, őszintén szólva fogalmam sincs. Ekkor a lány mérgesen felkapta a könyvét, és kiviharzott a kávézóból, a kinti világba. Abba a világba, amelyhez az írónak nem volt köze, ő a sajátját teremtette meg, melybe más nem tudott belépni. Másnap reggel újra a távolból figyelte kedves ismerősét, és neki ez éppen elég is volt, mert már tudta a szavak, a szavak mindent elrontanak.

 

Szólj hozzá!

A mélyben kutatok

2017. február 12. 19:12 - Daisy B.

 

black.jpg

„Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam…”

Fanyarkásan gondolok vissza az elmúlt évekre. Születésnap, újév, karácsony nekem mindegyik egy-egy lezárás és egy-egy újrakezdés. Összegzése létemnek, volt-e értelme annak, amit az elmúlt 365 napban elkövettem, összemázoltam és szétkentem. Visszapörgetem magam előtt a múltat, mintha egy láthatatlan kis könyvben lapozgatnék, s magamat figyelem. Az arcomat, a kezem mozgását, hátha elkapok egy-egy pillanatot, amire azt mondhatom: ott, ott rontottam el. Szeretnék üvölteni magammal, veszekedni, tépni-marni, de nem találok semmit. A képek nyugodtan hevernek előttem, és mélyen, makacsul hallgatnak. A múlt nem adja könnyen magát, idő kell, hogy megértsük, leporoljuk, és elfogadjuk. Elfogadjuk létét, hogy ott lebeg mögöttünk akarva-akaratlanul, egy hely, melybe bezártuk minden vétkünk és bánatunk. Néha úgy képzelem, olyan, mint egy hatalmas játékosdoboz, mely tárva-nyitva hagyja hatalmas száját, és mindent elnyel, amikor éjfélt üt az óra. Övé a születésem, a gyerekkorom, a boldogságom és szomorúságom, övé a tegnapom, és lassan övé lesz ez a percem is. Hatalma iszonnyal tölt el, ő a pokolnak szája és mennynek kapuja, a vad, mely egyszer talán megadja magát, hogy mi megérthessük azt, amire ráment egy egész életünk.

Szólj hozzá!

A szabadság órái

2017. február 05. 19:33 - Daisy B.

 

dgg.jpg

 

Mindannyiunk legnagyobb félelme, hogy magunkra maradunk. Egy nap rádöbbenünk, hogy a rossz embereket vonzottuk, értéktelen barátságokat kötöttünk, és a személyek, akik körülöttünk ülnek csupa üres bábuk, akik megszokásból mosolyognak ránk. Mégis reménytelenül vonz minket minden emberi kapcsolat, a hova tartozás, az esély, hogy emberek lehessünk teljes emberi mivoltunkban. Fájdalmasan romantikusak vagyunk, a lét szerelmesei, tudatosak mégis örök bolondok. Mi vagyunk a világegyetem nagy földgömbjének finom cukorszemei, akik semmi másra nem vágynak, mint mindig valami többre, mint ami tegnap volt. Barátainkat ösztönösen választjuk, és ebbe nekünk nem sok beleszólásunk van. Úgy hangolódunk egymásra, mint dallam a szövegére, elválaszthatatlanul és örökre. Aztán jön a felnőtté válás, és azt vesszük észre, hogy kapcsolataink szépen lassan romjaikba süllyednek. Közönyössé válunk egymás iránt, a hangjegyek szétesnek, és már nem találjuk meg magunkat a másikban. Dobogása, szívének lüktetése haszontalan kis gépezetté válik a szemünkben, melynek hangját már nem vagyunk hajlandóak meghallani. Idővel elkezdünk gyűlölni: az életet, amit hátra hagytunk, az életet, amit sosem éltünk, az embereket, akikkel soha nem találkoztunk, és akikkel igen. Ez a gyűlölet más, mint a többi. Mélyen gyökerezik a lélek legtörékenyebb pontján, ott ahol felismerjük életünk minden gyengeségét. És ezzel együtt megtanuljuk, hogy az egész milyen értelmetlen, és mégis milyen gyönyörű. Ez a gyűlölet szépsége, amikor valamiféle szeretetre lelünk benne, önmagunk szeretetére a másikkal, a világgal szemben. Mert ha nem marad senki más, csak mi magunk maradunk, abban is rejtőzik valami szépség, valami elringató nyugalom, az elfogadás nyugalma, hogy így is lehet élni. Én és a nagyvilág ringatózunk- és már tudom, hogy sosem maradok magamra - ezek a szabadság órái.

Szólj hozzá!

Egy csepp felejtés

2017. január 28. 19:27 - Daisy B.

 

3433.jpg

 

Magunknak is nehéz bevallani, de el kell ismernünk a tényt, hogy az életbe maradáshoz bizony mindannyian csalunk, hazudunk és függünk egy kicsit. Ezek a kimondatlan hozzátartozói az életnek, melyek nélkül aligha lennénk képesek reggel elhagyni az ágyat, és valami értelmeset alkotni. Mindannyian függünk valamitől, elsősorban az élettől, aztán jön a többi, amely azért kell, hogy fent tartsa az elsőt. Függőségeinket magunkkal hordozzuk akkor is, amikor nem is tudunk róla, hogy velünk vannak. Láthatatlan tárgyak, melyeket mindennap ösztönösen teszünk a táskánkba. Tartó pillérek ezek, a magányos, az elveszett, az összetört, a félénk és a hontalan lélek pillérei. Ahogy telnek az évek függőségeink listája egyre bővül, és pillanataink józansága egyre rövidül. Minden lehetséges eszközzel megpróbáljuk kitölteni a bennünk lakozó űröket, azokat a lyukakat, melyeket az évek fúrtak belénk hegyes karmaikkal. Kegyetlen bűvereje van az életnek, hiszen olykor még saját magunk pusztítását is vállaljuk azért, hogy még többet időzhessünk benne. Halandók vagyunk, gyengék és törékenyek, akik csukott szemmel nyúlnak bármi után, hogy kiutat találjanak saját elméjük őrületéből. Magunknak teremtjük a világot, és mi ezt tele pakoljuk szorongással, félelemmel és meneküléssel. Folytonos menekülésben vagyunk valami elől, ami mindennap lökdös minket hátulról, kezünket emeli a táska felé, amelybe függőségeinket rejtettük, a pohár felé, amelybe a felejtést töltöttük.

 

 

Szólj hozzá!

Cirkusz

2017. január 27. 14:38 - Daisy B.

 

large.jpg

Már lassan 27 éve, hogy figyelem az embereket. Minél több születésnapot hagyok a hátam mögött, annál jobban érzem, hogy én és az emberiség valahogy egy össze nem illő páros vagyunk. Hallgatom őket, mert kíváncsi vagyok, mi zajlik bennük, mi az a taszító erő, ami ennyire eltávolít engem tőlük. Aztán rájöttem: az unalom. Az emberek egész egyszerűen unalmasak, olyan mintha minden emberben ugyanaz a szomorúan kiismerhető személyiség lakozna, aki a saját végtelennek tűnő előadását mormolja. A húszas éveikre falkákba verődnek és szétcincálnak mindenkit, aki nem tartozik egyik csoporthoz sem. Kényszeresen akarnak különbözni, kilógni, megmutatni, felismerni és meghódítani. Mégis mindannyian olcsó hittérítők, akik igazából semmi mást nem csinálnak, mint a saját életmódjukról és igazukról próbálják meggyőzni a másikat, mindezt teszik úgy, mintha csak egy baráti beszélgetésen vennénk részt. Még nem tudom mennyi a boldogságtartalma ezeknek a cirkuszi hazugságoknak, de talán több, mint az én maró öniróniámnak. Lubickolnak az életben, az emberek szeretetében, népszerűek, de én mégis végtelenül unalmasnak látom őket. Az emberek azt hiszik a világ megőrült, pedig még sose volt ennyire kiszámítható. A színház olyan észrevétlenül kúszott be mindennapjainkba, hogy már nem várom a péntek esti előadást, mert mindennap megkapom bárkitől, teljesen ingyen. A világról való ismereteink egyre ködösebbek, mert annyi felesleges játékszerrel bástyázzuk magunkat körbe, hogy észre sem vesszük mi a valódi. Mert az, aki beismeri önmagát, hibáival és kétségeivel az már nem kap meghívót, úgy taszítja ki magából az emberiség, mint egy haldoklót, akinek betegsége őket is megfertőzheti.  Így nem tehetek mást, mint jegyet váltok, és kívülről figyelem miként zajlik az élet, az a nagybetűs.

Szólj hozzá!