Eleredt az eső. Végre, a hűvös szél megbocsájtóan oldotta le csuklóinkról a hőség bilincsét. Az eső vasfüggönyén keresztül csak félszegen tudtak átkúszni a nap sugarai, a nyár utolsó sugarai. Ez egyszerre volt kellemes és nyugtalanító. Ahogy az ég kipotyogta könnyeit, a világ megtisztult, mégis ma senki sem nézett fel rá. Nem akartunk szembe nézni hatalmával, és azzal az érzéssel, hogy vége  van, a nyár hivatalosan is búcsúzik. Mindannyian tudtuk, hogy ezután vissza kell térnünk a világ körforgásába, a reggeli ködös ébresztőkbe, és csípős hajnalokba.

Az ősz mindig bágyadtan érkezik, lomhán kúszik be a hétköznapokba, és mi már csak arra eszmélünk fel, amikor kapkodva keressük a kötött zokninkat egy hideg reggelen. Most hét óra van, elkezdődött valami új, mégis régi, és én bátortalanul tartom kezemben a kávéscsészét, miközben felemás zokniban állok a konyhapadlón. Homályos tekintetem még nem készült fel rá, hogy kilépjen az ajtón túlra. Hiába a felnőttlét, a több éves rutin és önismeret, szeptember első napjain pont olyan elveszett vagyok, mint húsz évvel ezelőtt. A tükörbe nézve most is ugyanazt a gyermekarcot látom, aki kócos hajjal, és kócos gondolatokkal indult neki az útnak, annak az útnak, amin még ma is járok. Talán én igazán sose növök fel.