Messziről csak apró fénypontnak látszott, de több volt ez annál. Éjszakánként álmatlanul őrködött a tenger felett a hatalmas óriás, az északi világítótorony. Egyetlen lakója ugyanígy tett, soha nem jött álom a szemére ebben a sötét kis odúban. A tenger sós hullámai szüntelenül csapkodták a torony oldalát mintha egy hatalmas istenség verné azt. A toronyőr egy magas szikár alkatú, zord férfi volt, arcára kiültek már az évek gyötrelmei és az álmatlanság soha el nem múló karikái. A konyhából halk zörgés hallatszott ki mikor Reed teát főzött magának, hatalmas lapát kezei szinte összetörték az apró bádog poharat, az óra mutatója pedig már a holnapot jelezte. A tornyot fekete tenger vette körül, mely mindent magába nyelt akár egy hatalmas száj, egyetlen kitartó lélek maradt csak életben, a világítótorony. Zúgott a táj, a parton karcsú fenyőfák törzsei magasodtak az emberek fölé. Az emberi élet pedig apró morzsaként szóródott szét és magába burkolózott a hideg ellen.

Lomhán szállt fel a füst Reed poharából, melyet csak tartott kezeiben, hogy felmelegítsék azt. Üveges szemeiből menekült az álom, ki a partra, ahol még találhat emberi lelkeket, Reed inkább a tenger szellemének számított. Élt is meg nem is, járásában volt valami suhanó, ételt is alig vett magához. A torony tartotta életben, nagy szemei, ha kellett Reed helyett is őrködtek. A férfi felhörpintett egy kis lélekmelegítőt majd elindult ágya felé, lépései nesztelenül vesztek el a torony csendjében. Lefeküdt és hagyta, hogy szemfedele végre lecsukódjon. Még hallotta az óra kattogását, de már csak távolról és egyre messzebb került a toronytól, valahol az égben lebegett. Zörrent egyet-kettőt még a padló, suhant egy utolsót a függöny majd nyugovóra tért a szoba. Óráknak tűntek a percek és a torony, mint egy láthatatlan kéz felrázta Reedet, az álom ismét kisétált az ajtón. Reed felkelt és akár az alvajáró járkált, húzta maga után a lábait, míg fel nem kelt a nap. Így múlt el minden éjszaka itt az északi tengeren.

A reggelit a kifogott halakból készítette el, megsütötte aztán bámult le rájuk, hogy mit is akarnak tőle? Nem tudott enni, csak nagy nehezen tuszkolta le torkán a húst. Miből eredhet étvágytalansága, miért nem tud aludni éjjelente? Ezen töprengett, aztán fogta testét és csónakba ült. Kievezett néha a partra, de azt sem önszántából tette, hanem egy kéz rángatta, valami fonal, aminek a végén ő, bábuként ült. Szeretett sétálni a parton, érezni a só illatát, ami abból a hatalmas mélykék vízből jött melyben élt. Egyszer kifogta őt a tenger és azóta sem engedte. Szótlan fogság volt ez, még talán örült is, hogy van kihez tartoznia.  Ezen a vidéken csak foszlányait lehetett megtalálni annak, amit emberiségnek nevezünk, és ebben a mederben élt és növekedett Reed. Gyomok között is virág volt, mert lelkében szüntelenül működött egy apró láng, mely életben tartotta. Ez a láng, ha kellett magasabbra ért, mint a szikár fenyők a parton. Az életet kereste a hontalanok földjén, a sóval mart tengerben és a kietlen toronyban. Csak azt nem tudta, hogy ő maga volt az élet, az utolsó fény, mely világított az emberek között. Szemeit Isten nem hagyta lecsukódni, két kezébe kezét tette, hogy vigyázzon az élőkre.

Reed nem tudta mi dolga van a földön, és üvegszemei vakon tekintettek az ég felé. A torony most sötéten állott, és ahogy a szél imája a magasba szállt Reed lelkének üvegharangja vele zendült. A tenger felszínén visszatükröződtek a nap sugarai, melyek fentről jöttek egy szebb helyről. Így terült el Reed előtt a mindenség és vette karjaiba az ég a földet.