Leon gyönyörű kertecskét nevelgetett, mindennap metszegette rózsáit, melyeket Elis annyira szeretett. Még felesége halála után is minden reggel friss virágszálak kerültek az asztalra, így őrizte meg Elis szellemét a házban. Olyan volt számára, mintha felesége még most is ott járkálna. Ha szél lobbant a nyitott ablaknál Elist látta elsuhanni a konyha felé. Szerette őt minden percben azóta, hogy megismerte, de tudta, hogy Elis másnak van rendelve.

Leon, öccse Deen, és Elis kiskorukban ismerkedtek meg és azóta elválaszthatatlan barátok lettek, szinte testvérekké váltak hárman. Az évek, és ahogy kezdtek felnőni csak megerősítették kapcsolatukat, mely burjánzott a fiatalság vad és szertelen éveiben. Deen csak pár évvel volt fiatalabb bátyjánál, de természete teljesen ellentétben állt vele. Mintha két oldalról, a mennyből és a pokolból szemlélték volna a világot, ha egyikük boldog volt a másik saját halálát tervezte. Ez tartotta össze őket, annyira különböztek, hogy kiegészítették egymást. Deen vad volt és kemény, nyers természetű és makacs. Testében is erősebb volt bátyjánál, de szívében még inkább. Mintha tűzben edzették volna, fekete szemei örökké csillogtak az éjszakában. Nem igazán beszélt senkivel, nem kedvelte az embereket, ez alól csak Elis volt kivétel. Leon magas volt és vékony, fehér arcú szinte már kékesfehér és kedves tekintetű, az a fiú, akiben első pillantásra megbízik az ember. Ő az életben hitt, Deen pedig az erőszakban. Elis és Deen halálosan egymásba szerettek mikor nagyobbak lettek és kapcsolatukon érezni lehetett, hogy csak pusztulást hozhat. Ha két ember ennyire szereti egymást, azt az élet nem bírja el és eldobja magától. Így történt, hogy Deen igen korán meghalt, és itt hagyta Elist a pusztulásban. A lány szervezete nem bírta a magányt és a világot Deen lüktetése nélkül. A fiú magával vitt mindent, és az üresség amit  itt hagyott beköltözött minden gyászoló lelkébe. Leon ezután nem sokat beszélt és csak kertjének élt, ahol mindent saját kezei alkottak, Istennek nem volt hatalma virágai felett.

 Deen halála után Elis szinte Leonhoz költözött, a fiú szívesen fogadta be, és mindig kipirult arccal köszöntötte reggel. Mindennap friss rózsákat tett Elis ágya mellé, főként fehéreket, mert tudta, hogy az a lány kedvence. Elis ártatlan volt és szelíd, mégis lelkében rejlett valami kiölhetetlen mély szenvedély és küzdelem, ami az emberek fölé emelte őt. Senki sem érhetett hozzá csak Leon, ő is csak finoman merte érinteni a lányt, nehogy elijessze. A házat ahol Leon élt Elis töltötte meg finom élettel, halkan beszéltek egymással és alig jártak el otthonról mégis valami lágy melegséget vitt oda a lány. Mezítláb járkált a kertben ahol Leon a napjait töltötte, és csak figyelte őt szótlanul, míg egy nap Leon megkérte a lány kezét.  Szerelmük csendes volt, Elis szerette Leont, de inkább úgy, mint a testvérét. Ez a szeretet tartotta életben mindazt, ami hátra maradt Deen halála után. Elis szervezete lenyugodott, mint egy kimerítő lázt követően, és a világ is elcsendesedett. Deenről halála óta soha nem beszéltek, Elis akarta így, nem kérte, de Leon tudta és engedett neki. Ez a szótlanság fárasztó volt, és Leon egyre véknyabb és fehérebb lett. Úgy éltek akár a szellemek, volt bennük valami haldokló és valami örök. Nem sokkal házasságuk után született meg első gyermekük. Elis beletanult az életbe, ahogy nevelte lányát szépen lassan újra megtanulta hogyan kell járni a világban.

Egy augusztusi napon, mikor a forróságtól csöpögött a ház, az esti szél valamit magával hozott. Mintha feltépték volna a világ gennyes sebeit, egyre fülledtebb lett az idő, és a meleg ráragadt minden emberi szívre. A pokol tüze égett, és Elis egésznap ágyban feküdt a fáradtságtól kihevülten, járni sem lehetetett ebben az időben. Aznap este vihar jött, mely kivágta az ablakokat és végre elűzte a fullasztó forróságot. Elis évek óta először Deenről kérdezte férjét, és hagyta, hogy ő egész éjjel róla meséljen, miközben forró homlokát simogatta. Másnap reggel Elis meghalt, és Leon még órákig simította lágy arcát hideg kezeivel. Egy ideje érezte, hogy Elis menni készül és elengedte, mert tudta, hogy már nincs miért maradjon. Életben tartotta ameddig tudta, de nem volt több ereje, hogy helyette is lélegezzen.  

Ezután a ház teljesen elnémult, Leon élete gyerekeivel még csendesebbé vált. Éjjelente nem találta a helyét a világban, mindaz, ami nappal lefoglalta kezeit a sötétben magára hagyta. Élete szép lassan hervadt el, mint a virágszirmok, melyek a bomlás útjára kerülnek, ez volt az ő végzete.  Isten ott járkált közöttük és az évek alatt mindent magával vitt, amihez hozzáért. Leonnak itt már nem volt hatalma, ők Isten kertjének teremtényei voltak. Nappal gyakran látogatta a temetőt, kiment és csak figyelte a kőboltozatokat. Egymás mellé temette Elist és Deant, akik összetartoztak még haláluk után is. Délelőttönként sétált fel a temetőhöz olyankor a nap finom kezeivel borította be a sírokat, és a fehér rózsák melyeket melléjük ültetett ragyogtak a fényben. Élete és emlékei az arany sugarakban felfénylettek, és megfáradt szíve pihenőt kapott a déli napsütésben.