Szemerkélt az eső odakint, s az ablakon úgy csurogtak végig  a cseppek, mint olajfestményről a szomorú festék. Az eső szinte benne is csöpögött, áztatta lelkét, s szeme sarkából csordogált kifelé. Kábán tekintett maga elé, s próbálta elrejteni a világ elől mindazt, ami benne tombolt. Régi emlékek poros fellege fullasztotta ebben a pillanatban. Ez a sűrű köd lebegett körülötte és benne, mely apró szívét erősen szorította. Élet...ízlelgette a szót a szájában. Kissé édes keserű ma este, sötétvörösen haragos, és fanyarkás akár egy üveg olcsó bor. Az emlékei azonban, melyek vele együtt éltek, aranyszínűek voltak, csordultig telítették testét bódító zamatos muskotállyal. Az idő örök csatát vívott benne, jelen és múlt, mint két kamasz harcoltak egymással. Hirtelen halálos fáradtság zuhant testére. Elkábította az eső, és az emlékek alkoholos mámora, melyek lassan puha álomba ringatták. „Úgy fáj” suttogta félálomban, s valami, talán az élet szúrta  mellkasát. Csönd és füstfelhő borult a szobára. A hanyagul szítt cigarettavég lassan égett, hamuja lágyan hullott az asztalon heverő tabletták közé. Csont fehér arcáról lassan olvadt le a maszk. S úgy feküdt ott, akár egy görög szobor mása, melybe a fájdalom apró vonásokat karcolt.