A lány felülről nézte a lágy habok fodrozódását, a folyó örvénylett alatta, mely elnyelte a város minden titkát. Mezítláb álldogált a korlát szélén, s gondolatai mély vermet ástak szívében. Ez a kétségbeesett teremtmény olyan volt akár egy megfáradt angyal. Le akarta dobni a vízbe szárnyait, s vele minden fájdalmát. A fülledt éjszaka mélyen nyomta a lány szívét, a szerelem kegyetlen magánya égett benne. Az aszfalt forró volt, melyen elolvadt a múlt szépsége, s vele minden mi egykoron tündöklött. Annyira szerette az életet, nem bírta elengedni, szorítani akarta magához, ölelni azt. A szabadságot akarta bezárni lelkébe, és az örök időtlenséget, melyet születésekor vettek el tőle. Ujjai közül lassan kisiklottak a napok és a  legszebb éveket úgy szívta magába az idő, mint a folyó örvénye az emberi életeket. Megfeszítette hát testét, s próbált olyan halkan suttogni, hogy még ő se hallja meg saját szavait, életében először imádkozott. Félt ezektől a szavaktól, mert érezte, hogy ezek az utolsók, szelleme kiüresedik. A világ elé dobta terheit, s elengedte azt, amibe eddig kapaszkodott. A szabadság feltört a város felett, és egy újabb kis csillag villant fel az égen.  Félelmének holttestét már vitte magával a víz, sodorta előre az életet a jövő felé. Aznap, aki felnézett a fekete égboltra a hitet láthatta ragyogni, egy percre megmutatva önmagát.